Beküldte siposbaja -
Mi a te álmod? Mi mozgat meg téged? Mi a te "MIÉRT?"-ed?
(Amiért hajlandó vagy akár áldozatokat is hozni. Ez a legnagyobb értéked.) Megvan már? Le is írtad magadnak?
Hogy miért fontos ez?
“Ha hajót akarsz építeni, ne hívj össze embereket, hogy tervezzenek, szervezzék meg a munkát, hozzanak szerszámokat, vágjanak fát, hanem keltsd fel bennük a vágyat a nagy, végtelen tenger iránt.”
Antoine de Saint-Exupéry (1900–1944.) francia író és pilóta
Vannak az ember életében sorsfordító napok. Ma 5 éve történt valami, ami megváltoztatta az én életemet. :-)
Részlet a Fuss, hogy érezd: élsz! című könyvből:
„Éveken keresztül szinte semmit nem mozogtam, viszont egyre nőtt a „tekintélyem” ott lent közép tájt. A magyar nyelvben ezt pocaknak hívják. (Van neked is?) Amikor elértem a 100 kg-ot, akkor mondta is egy régi kedves barátom (aki akkor már 120 kg körül járt), hogy „Végre te is rendes ember lettél!”.
Tényleg jókora pocakom lett. Aminek persze volt egy óriási előnye is. Ugyanis 2010. március 8-án (örökké emlékezetes nőnap) megszületett az első (fiú) unokám. Ahogy nőtt, kezdett a saját lábára állni. Persze sétálgatás közben hamar elfáradt. Ahogy egyre nehezebb lett, egyre jobb volt úgy cipelni, hogy nem az ölembe vettem, hanem menetirányban ráültettem a pocakomra, és így egyúttal ő is mindent látott. És akkor 2014. szeptember 14-én a fiam elvitt magával egy karotinoid antioxidáns szint mérésre…”
„Többen kérdezték már, hogy mi motivál engem a futásra ilyen idős korban. Mi az én „MIÉRT?”-em?
2011. szeptember 14-én volt egy kritikushoz közeli antioxidáns szint mérési eredményem. Előtte azon a nyáron rákos megbetegedésben, alig 56 évesen meghalt a gimis padtársam, aki 3 évig padtársam és egyik legjobb barátom volt. Engem nagyon elgondolkodtatott, sőt rendesen oldalba rúgott ez a két, időben egymáshoz közeli esemény, és – bár lehet, hogy nincs köze az alacsony antioxidáns szintnek az ő bőrrákjához – rögtön aznap hoztam egy döntést:
ÉLNI AKAROK, ÉS TÁNCOLNI AKAROK AZ UNOKÁM LAGZIJÁN AZ IFJÚ PÁRRAL!
Az unokám akkor még csak 1,5 éves volt, így tisztában voltam azzal, hogy várhatóan egy legalább 25-30 éves projektről döntöttem.
Akkor 103 kiló voltam. Előtte 5 éven át nem mozogtam semmit. Viszont most néhány profi étrend-kiegészítőnek köszönhetően egyrészt fél év alatt rendeződött a korábban kritikushoz közeli antioxidáns szintem, másrészt érezhetően szellemileg frissebben, egyre jobb vitalitással éltem, és még – pedig ez eleinte nem volt szándékolt dolog részemről – elkezdtem fogyni is. Fél év után változtattam a táplálkozási szokásaimon is: egyre több friss zöldség, gyümölcs, egyre kevesebb hús mellé egyre kevesebb tele hasig étkezés, egyre kevesebb felesleges kalória.”
Most már 4 év óta 83 kg vagyok, és készülök a második maratonomra. :-)
Érzem, hogy élek!
Fuss, hogy érezd: élsz! :-)
Élni jó! 60 évesen is! :-)
Több, különböző életkorú és sorsú ember futásra vonatkozó "MIÉRT?"-je megtalálható a könyvemben. Sokat lehet belőlük profitálni. Nemcsak a futásra vonatkozóan.
Ezen kívül 13+1 amatőr futóval részletes - a könyvben általában külön-külön 5-6 oldal hosszú - interjút is készítettem. Ezek nagyon sok tanulsággal - meg merem kockáztatni, több dologban példával - szolgálhatnak mások számára is. Én sokat tanultam, épültem a velük való beszélgetésekből. Köszönet nekik itt is, hogy névvel együtt vállalták az interjút! Ha csak egy-egy újabb ember számára jelentenek majd motivációt a jobb minőségű élethez, már megérte!
Részlet a 2015-ben megjelent Fuss, hogy érezd: élsz! című könyvből:
Nem az a fontos, hogy az ember hány éves!
Lencsés Éva, 76 éves, nyugdíjas
- Miért kezdtél el futni?
Igazán a magam kedvére élni csak akkor kezdhettem, amikor a régóta egyedül nevelt három gyermekem közül a legkisebb is saját életét kezdte élni, és magamra maradtam. Ez 45 éves koromban következett be. Ettől kezdve aktív mozgásos sportéletbe kezdtem, és tartom magam ehhez a mai napig.
Az én futásom meglehetősen későn, 61 éves koromban vette kezdetét. Nem magamtól jutott eszembe, meg sem fordult az agyamban, hogy én valaha is efféle tevékenységre adom a fejem. Arról meg végképpen nem volt tudomásom, hogy léteznek komoly, rendezett utcai futóversenyek. Én ugyanis aktív teljesítménytúrázó voltam, akkor immáron 16 éve. Komoly, nehéz hegymászós túrákat csináltam, 50-250 km közé eső mindenféle távokon, profi szinten. Egy éjszakai túrán jöttem össze egy utcai futóversenyzővel, akivel aztán még sokat találkoztam, mert ő átváltott futásból túrázásra, s feltűnt neki, hogy veszedelmes gyorsasággal mászok fel a legmeredekebb hegyoldalakon, és nem "kapkodok levegő után", s még csak pihenni sem állok meg! Elkezdett arra kapacitálni, hogy ugyan próbáljak elindulni futóversenyeken, nekem ilyen kondícióval futni kellene. Természetesen kinevettem, mindenféle ellenérvet hoztam fel, de ő nem nyugodott ebbe bele, s állandóan ezzel zaklatott. Hogy lerázzam magamról, megígértem: jól van, kipróbálok egy versenyt valahol, ha jön velem, és alkalmazkodik az én tempómhoz. (Titkon azt gondoltam, majd jól "leég velem", s akkor békén hagy.)
Ez a verseny egy csupán 2,5 km-s táv volt, március elején a Közgazdaságtudományi Egyetemtől fel a Citadellára.
Kezdetnek rögtön egy meredek hegyi futás! No, ez is jól kezdődött, mert nem találtam nehezebbnek, mint egy komoly hegyoldal megmászását.
Mit ne mondjak? Nagyon megtetszett, és a túrázás mellé elkezdtem kisebb, majd növekedő távokat futni. Annyira beleszerelmesedtem, hogy még abban az évben megfutottam a Nike félmaratont, rá 2 hétre egy 30 km-s távot, és az egész megkoronázásaként az októberi, akkor még "Kaiser-Plusz Maraton" néven a nemzetközi maratoni futóversenyt.
Mindhárom nevezett távot kiemelkedően jó idő alatt teljesítettem, és élveztem, amit csinálok. Nos, innen aztán nem volt megállás, elköszöntem a teljesítménytúrázástól, és teljes kapacitással ráálltam a futásra. Amit mai napig nem bírok abbahagyni, pedig már csupán halvány árnyéka vagyok régi, futós önmagamnak.
Életformává vált, nem tudok létezni nélküle.
Heti futóadagom – mióta leszoktam a maratonról és ultrázásról – a versenyeket is hozzászámítva, minimum 42 km (nyári melegekben), de felmehet 50-55 km-re is. Ha beáll az "én időm", ami ideálisan 10-13 fok, akkor 60-65 km is. A hűvös és kimondottan hideg időket (mínusz 15 fokig) szeretem, sokkal jobb a teljesítő képességem olyankor! (Eső, köd, hó sem akadály.)
- Miért épp a futás?
Az előzőekben elmondottak szerint alakult így, megragadtam benne, és a mozgásnak egy magasabb rendű változatának tartom, testet, lelket, szellemet edző tevékenység.
Emellett remek egészség karbantartás is.
- Mivel motiválod magad a rendszeres futásra?
Különösebben nem kell motiválnom magam, mind a mai napig élvezem, olyan tempóban futok, és akkora távokat, hogy jól érezzem közben magam. Senki semmire nem kötelez, a "lécet" én magam helyezem abba a magasságba, hogy ne kelljen kínlódva átugranom. Ezt tartottam mindig szem előtt, még ultrafutó korszakomban is, ami bizony komoly felkészülésekkel járt, ha eredményes akartam lenni a futásnak ebben a fajtájában is. (Az ultrákat 73 éves koromban hagytam abba.)
De többek között azért is imádom a mai napig a futást, mert kinn a szép természetben, erdőn-mezőn, még az út szélén is két falu között futva, annyi csodára, szépségre lel az ember az évnek minden szakában, hogy hihetetlen! És ez megfizethetetlen. (Ugyanez áll a túrázásra is, rokonságban van a kettő egymással.)
- Milyen emlékezetes élményeid fűződnek a futáshoz?
Amellett, hogy a futás állóképesség növelő, fizikálisan megerősítő tevékenység, megtanít kitartásra, küzdeni tudásra, önfegyelemre. Ezt talán egy-két emlékezetes, feledhetetlen eseménnyel tudnám illusztrálni.
Ultrafutás:
Tisza tó körbefutása, 70 km-es táv, 35 fokos tűző nap, árnyék nélküli terepen. Szintidő: 9 óra.
Ezek az adatok már önmagukban is kínzóak, de egy asztallap simaságú, egyhangú, monoton, változatosság nélküli terepen, ahol az ég a földdel összeér, még inkább nehezítő tényezők. A távolságok roppant csalókának tűnnek, az az ember érzése, hogy egyhelyben toporog, az istennek se halad. Úgy látom, az út nem fogy a lábam alól, és olyan gondolat kerít hatalmába és nyomaszt, hogy ennek soha nem lesz vége! A messzi távolban hívogató, nyújtózkodó templomtorony nem akar közeledni, a távolba vesző autó kicsi játékautónak látszóvá zsugorodik, majd eltűnik, csak én nem haladok? Közben gyötör a szomjúság, mert hiába a frissítő állomás, a nap tüze felmelegíti az innivalót. Hiába húzódunk vele egy akácfa alá, mit sem ér, az ember izzad a pokoli hőségben.
No, ilyenkor szoktam aztán győzködni magam, és feltenni a kérdést: mi a csudát keresek én itt? Soha többet futást, csak ennek legyen vége egyszer! Aztán hogy-hogy nem, amikor a gyötrelmei végén befut az ember a célba, 8 óra 52 perc alatt, eufórikus az érzés, minden rossz, keserv és fájdalom máris a múlté lesz. Jöhet a következő!
Vagy másik. Alpin maraton kinn Ausztriában:
56 km táv, 2030 m szintemelkedés, szintidő: 8 óra. Felejthetetlen fenyvesekkel borított magas hegyekre fel-le, fel-le. Ennek sem lesz vége soha? Csodálatos természeti táj, illatos, kristálytiszta levegő, s 7 óra 30 perc alatt mégis csak befejeződik!
Hát lehet ezeket elfelejteni? Soha-soha!
2000 és 2015. szeptember közepe között megtettem 30 628 km-t, amiből versenyzés 11 586 km. Szereztem 220 első helyezést, 53 második helyezést, 39 harmadik helyezést (természetesen ezek korosztályos helyezések) . Valamint számtalan tiszteletbeli különdíjban is részesültem.
Összehoztam 10 év alatt 25 maraton futást, amit 71 évesen zártam le. Azóta már nem futok maratonokat. A rengeteg – egyénileg, illetve váltóban megcsinált – 6-12 órás ultrafutáson kívül sok 30 km-es, megszámlálhatatlanul sok félmaraton táv és "kismillió" 10-25 km-es táv van már a "futóműveimben".
- Milyen tanulságos helyzetekbe kerültél a futás révén?
Tanulságos helyzetekről futásaim közben nem igazán tudok beszámolni, hacsak azt nem nevezhetem annak, hogy a futás megtanít szolidaritásra, empátiára, segítőkészségre. Mert ha látom, hogy bajba kerül a sporttárs, rosszul van, akkor nem futok el mellette, megállok hozzá, próbálok segítségére lenni akkor is, ha ez számomra jelentős időkiesést jelent, mert ilyenkor az idő sokadrendűvé válik, a támogatás kerül előtérbe, a segítségre szoruló ember mindennél fontosabb.
Nem táplálkoztam és még most sem ún. "tudományos előírások" szerint. A szó szoros értelmében mindenevő vagyok. Zsíros kenyértől a töltött káposztáig, ami e kettő között található, nekem minden jöhet. Egy dologra azonban minden esetben (edzés és főként verseny előtt) figyelek: a rajtot megelőzően minimum 2 órával befejezem az evést. Könnyű ételnek és hústalannak kell lennie, és nem eszem "degeszre" magam.
Inni szigorúan csak vizet iszom, akár kútvíz, akár ásványvíz van. Semmiféle energiaitalt nem vesz be a gyomrom. Valahányszor kísérleteztem vele, mindig viszont láttam. A kólaféleségekkel ugyanez a helyzet, annyi plusszal, hogy annak a szagát sem bírom, nem még inni belőle!
- Milyen sérüléseid voltak, hogyan vészelted át őket?
Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis 16 év folyamatos-rendszeres futásom alatt egyetlen egy sérülésem volt, ami sportsérülésnek minősíthető. Az elmúlt év novemberében (vagy októberében?, egészen pontosan már nem is emlékszem rá), volt egy súlyos bokarándulásom, ami a figyelmetlenségemnek köszönhetően ért. Edzéskor, terepfutáson gödör szélére futottam, nem vettem észre hogy ott van, és úgy kifordult a bal bokám, hogy fényes nappal megjelent szemeim előtt a csillagos ég. Ez történt a 3. km megtétele után. Lehet, hogy nem lett volna később gond belőle, ha azonnal visszafordulok, és haza gyalogolok. Fanatizmusomra jellemzően kicsit lepihentem, megmasszíroztam, és hiába fájt, ráfutottam még 9 km-t! Bice-bóca módra, sántikálva.
A fekete leves másnap következett. Olyan csúfosan bedagadt, hogy rossz volt látni is, de ami nagyobb baj, nem bírtam ráállni. Napokig!
Megijedtem, mert azt hittem, mindenféle futásomnak befellegzett, ezt pedig elképzelni is rémisztő volt. Némi orvosi segédlettel aztán 2 hét kényszerű futásszünet után tökéletesen helyreállt a rend, mintha semmi nem történt volna. Azóta persze terepen sokkal óvatosabb, vagy inkább figyelmesebb vagyok. Volt egy másfél évig elhúzódó térdfájásom is, ami időnként rendesen megkínzott, de nem foglalkoztam vele különösebben, futásomban nagyon nem zavart. Ez nem sportsérülés, csupán koromból eredő "elhasználódás" okozta baj lehetett. Egy reggel ébredtem vele fel úgy, hogy van. Aztán ahogy jött, úgy el is múlt másfél év után. Minden beavatkozás, orvos nélkül.
- Hogyan viszonyult hozzád kezdetben, és hogyan viszonyul hozzád most a családod, a környezeted?
A futást illetően nekem családilag semmiféle akadályoztatásom-gondom nincs, nem is volt, annál inkább sem, mert 35 éve teljesen egyedül, függetlenül élek, csupán önmagamnak tartozom bármiféle elszámolással. De egyébként sem kaptam semmiféle rosszízű megjegyzést egyik gyerekemtől sem. Sőt! Példaként szolgálhattam, mert pl. a legkisebb (most 48 éves) leánykám is elkezdett futni sok évvel ezelőtt. Jártunk együtt is versenyekre, a legnagyobb unokámat is "belerángatva" futottunk csapatban is versenyeken Sárváron. (Ez a hely szívem csücske, színhelye folyamatosan sikeres 12 órás ultrafutásaimnak.) Ő odáig ment a sportban, hogy 2-szeres Nagyatádi IronMan. A fiúgyerekem is futogat, de ő inkább csak "magának", de rendszeresen, versenyezni nem jár. A legidősebb lányom táncházi tevékenységben aktívan van jelen. Ennyit a családról.
De ezzel ellentétben itt a lakóhelyemen kezdetben bolondnak néztek az esti futóedzéseimet látva. Ezt később így a szemembe is mondta valaki. A vélemények akkor változtak, amikor egy tv riportban megláttak valamelyik maraton futás előtt. Kaptam út menti futásaimkor bunkó autósoktól ordenáré beszólásokat is, de én ezekkel sohasem foglalkoztam, figyelemre sem méltattam. Aztán valahogy ezek is megszűntek.
- Mit adott neked a futás?
A futás számomra maga a végtelen szabadság, eggyé olvadás a természettel. Élvezhetem annak minden szépségét, fenséges csendjét vagy madárdalos "zenéjét", egyedül, futásaim alkalmával.
Versenyeken szinte minden alkalommal szert tehettem újabb kedves ismerősökre, futóbarátokra. Rengeteg szép és emlékezetes élménnyel ajándékozva térhettem haza mindig, minden egyes ilyen esemény után lélekben gazdagabbá váltam. Éltető erőmmé vált a futás!
- Mik a terveid a futás terén?
Mivel erősen "rág az idő vasfoga", már különösebb, nagy ívű terveim nincsenek, csupán annyit erről: amíg kezem-lábam mozgatni tudom, a futást nem hagyom abba!
Mottóm:
"Ha élni akarsz, gyalogolj, ha hosszú életet akarsz, FUSS!"
Én a versenyeken is úgy indulok el mindig, hogy az lebeg szem előtt, hogy sérülés nélkül célba kell érnem! Még akkor is, ha utolsóként futok be. Én ugyanis már ezt is megengedhetem magamnak, hogy utolsó befutó legyek minden keserű szájíz nélkül, mert ún. "futó fénykoromban" – ami tartott 63-68 éves koromig – én mindent megnyertem korosztályomban, ami megnyerhető volt. Fiatalabbakat magam mögött hagyva mindig felértem a dobogó valamelyik fokára, többnyire első helyekre. Van mire emlékeznem. 200 db körüli kupám és egyéb futó trófeám van, elég csak rájuk tekintenem. Érmekről és egyéb tárgyjutalmakról nem is szólva.
Bízom benne, hogy jó sorsom megengedi, hogy még pár évig űzzem eme kedvenc hobbymat, mert egészségesnek tartom magam, jó a szívem, a tüdőm, jók az izmaim (már amennyiben ebben a korban még ilyesmiről beszélgethetünk).
Izületi bántalmaim soha sem voltak, nincsenek is. S ha a természet ilyen egészséggel áldott meg, kötelességemnek tartom vigyázni rá, fenntartani, amíg csak erőmből telik. Ez jól felfogott saját érdekem.
Szívesen elolvasnád a Fuss, hogy érezd: élsz! című könyvemet? IGEN
A könyvben szereplő további interjúk:
2. Kell egy csapat!
Kuritár Zoltán, 47 éves, Toyota üzletág- és szalonvezető.
...
3. 44 kg-mal könnyebb testtel, lazán, boldogan, szerelemmel futni!
Projkó Attiláné, 44 éves, pénzintézeti dolgozó.
...
4. Úgy éreztem, hogy a futótársam segítésével többet tettem, mintha én pár perccel hamarabb értem volna célba
Sátai Róbert, 56 éves, tájékoztatással megbízott önkormányzati tanácstag, Magyarkanizsa.
...
5. Amíg jól érzem magam!
Huzsvay Edit, 35 éves tanár, matematikatanár.
...
6. Az orvosaim is most már mellém álltak!
Kisbakonyi Fanni, 21 éves, gyámügyi dolgozó.
...
7. Visszatértem az életbe!
Ali Csaba, 49 éves, alkalmazott.
..
8. Egy stroke után életem olimpiáján csak az 1. hely elfogadott!
Fogarasi Ferenc, 47 éves, építész.
...
9. Baby on Board!
Sponga Edina, 36 éves, közgazdász.
..
10. Egy gyerekkori álom
Nagy Gábor, 42 éves, fogyatékos ügyi szervezetnél alkalmazott.
...
11. Már nem férnek el a falon!
Gosztolya József, 56 éves, tanár.
...
12. A Nagy Rendező nekem a futást osztotta
Némethné Hamza Katalin, 36 éves, tanár.
...
13. Elmeroggyantnak lenni jó!
Tóth Ferenc, 43 éves, gyakorlati oktatás-vezető.
...
13+1. Ahhoz, hogy az ember pozitívan gondolkodjon, kell magára idő
Kovács Anett, 38 éves, élelmezésvezető.
...
Érdekelnek a részletek is, hogy ma élő magyar embereket mi motivál manapság a futásra, hogyan változtatta meg gyökeresen az életminőségüket, mit adott nekik a futás, milyen örömöket, problémákat szerzett nekik?
Akkor olvasd el a 2015. november 27-én megjelent könyvemet, amelynek a címe:
Fuss, hogy érezd:
élsz!
Megható, tisztelni való, elképesztő emberi sorsok. Igazi nem hétköznapi hétköznapi hősök.
Kérsz a könyvemből még egy kis kóstolót?
Akkor lapozz bele a honlapomon az alábbi menüpontokba:
Szívesen elolvasnád a Fuss, hogy érezd: élsz! című könyvemet? IGEN
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges