Bonni élményeim

Idegen honban idegen nyelvet tanultam. (Napló sok-sok kalanddal.)
Mókás dolgok történtek velem 4 héten át! Egy 26 részes folytatásos sorozatom 8 évvel ezelőttről. Minden sora aktuális ma is. (Némelyikre azt mondom, hogy sajnos, hogy még mindig, másokra, hogy de jó, hogy még mindig!)

A Goethe Intézet szervezésében (a bajai MNÁMK-nak köszönhetően) 4 hétig német nyelvet tanulhattam Bonnban.

Minden nap történt velem valami váratlan, valami érdekes!

Itt olvashatod az egyes napok különös történéseit sorban (folyamatosan került feltöltésre minden hétvégén egy-egy rész):
Jelenleg már mind a 26 olvasható!
Eredeti fényképekkel színesítve!
 

1. rész

Bonn 1. nap (2007. október 29.)

Az 1. nap tanulsága: Legyen mindig nálad 1 euró!

 

Hát élek még, de nagyon sok izgalmat kellett túlélnem az első nap!

Útvonal:

Budapest - Frankfurt - Köln - Bonn (Bad Godesberg) - Goethe Intézet - szálláshely

Hétfőn reggel ébresztő hajnali 4 órakor.

Budapesttől Frankfurtig a repülőút első fele gyönyörű volt: a reggeli felkelő nap fényében az Alpok hófödte sapkái szikrázva csillogtak. A völgyek mélyére még nem sütött be a nap, így azok a köd leple alatt sok helyen távoli szürkés tónak, néha egyenesen tengernek tűntek a fehér hegygerincek között.

A frankfurti repülőtéren át kellett szállnom. Az útlevélvizsgálatnál olyan hosszú sor állt, hogy csak fél órám maradt átérni a kölni vonatra, és a helyiek szerint kb. negyed óra kell ehhez gyalog. (Másképpen meg nem lehet.) Nekem is beletelt 12 percbe, mire rohanva átértem. Ez nem olyan vonat volt ám, mint a Baja-Kiskunhalas járat!

Egy óra alatt már ott voltunk a kb. 200 km-re lévő Kölnben. Többször autópálya mellett vezettek a sínek, ilyenkor furcsa volt látni a mellettünk simán lemaradó – egyébként ugye a német autópályán sebességkorlátozás nélkül száguldó – autókat!

De hol ér engem utol a Budapesten feladott bőröndöm? A Ferihegyi reptéren azt mondták, hogy nem kell a frankfurti reptéren felvennem, követ engem Kölnbe. A vonaton információforrásnak kinéztem magamnak egy repülős kapitány kinézetű fickót, aki tényleg tudott is segíteni, hogy Kölnben a vasútállomáson hova érkezik be a hajnalban Ferihegyen a Lufthansára felpakolt bőröndöm. Mit tesz a rutin: hát persze, hogy a Lufhansa feliratot kellett keresni! Meg is találtam, és ezúttal még a bőrönd is megérkezett! (Azt persze szomorúan vettem tudomásul, hogy a Luthansának ez a bőröndöt átutaló magatartása november 15-ig tart, nekem 23-án hazafelé már nem lesz meg, akkor majd nekem kell átcipelnem a bőröndöt (is) Bonnból Kölnön át a frakfurti chek-in-ig.  Még jó, hogy ízibe megkérdeztem most Kölnben!)

A gondjaim ezután kezdődtek. A kölni pályaudvar akkora, hogy elfárad a szemed (a lábadról nem is beszélve), mire a felét körbenézed! Hol lehet itt jegyet venni Bonnba? A „Reisecentrum” persze információforrásnak jó, de – hiába, no, más világ ez – jegyet csak a folyosón lévő automatákban árulnak. Na, jó, de az sem olyan egyszerű, amikor Te nem ismered a menetrendet, nem értesz az automatához (ez itt okosabb, mint otthon a kalauz), és nem pénzért, hanem csak bankkártyára lehet vásárolni jegyet! És ilyenkor jön jól az otthoni bölcs előrelátás: milyen jó, hogy elhoztam a nejem dombor nyomott VISA kártyáját! Hamarosan kiderült azonban az is, hogy milyen rossz, hogy csak forintban van rajta otthon pénz…

10 perc volt a vonat indulásáig, de szerencsémre olyan rendes volt a véletlenül kiválasztott segítőm, hogy megkérdezte, van-e nálam 6,30 euró (addigra kiderült, ennyibe kerül(ne) a jegy), mert hogy az ő bankkártyájára venne nekem jegyet. Hát hogyne lenne euróm, van többszáz! Csak éppen ő nem tud visszaadni. És ekkor előguberáltam az egyetlen 5 eurós bankóm mellé a zsebemből az 1 eurósomat. Mire a táskám mélyéről előkotorásztam volna még az otthonról gond esetére gondosan elhozott (a tavasszal Párizsban elraktározott) centjeimet is, a segítőm elköszönt azzal, hogy nekem (nem neki) sietnem kell, mert mindjárt indul a vonatom. Szóval a vonatot is elértem, és még 75 Ft-nyi eurót meg is spóroltam a jegyen. (Aki hallja, adja át: köszönöm annak a középkorú német férfinek!)

Bonn - Bad Godesberg ehhez képest már kevesebb izgalmat tartogatott. (Csak negyed órát kóvályogtam az esőben a bőröndjeimmel a vasútállomástól 300 m-re lévő Goethe Intézetig, mert csak az 5. általam megszólított járókelő tudta, hogy melyik a Friedrich-Ebert Strasse. Utólag kiderült, hogy majdnem abban álltam, amikor kérdezősködtem. (Lehet, hogy csak a kiejtésem nem volt tökéletes?!?)

Azt hittem, ennyi izgalom elég egy napra. Tévedtem. A nyelvi csoportba sorolásunkhoz rögtön ki kellett töltenünk egy tesztet! Most derült ki, hogy nem ártott volna egy kicsit otthon ismételnem, hiszen hosszú évek óta semmi németet nem tanultam. 70 kérdés, hetven szituáció. Még az első 20-as oszlop hagyján! A végén kiderült, hogy 20-ból 15 jó lett. Meg is ijedtem rögtön, hogy majd a vérprofikkal kell egy csoportban makognom. Nem kellett volna azonban megijednem ilyen korán: a következő 50 kérdésben egyre több lett a finom kis nyelvtan (zu meg umzu meg denn, meg weil meg nem is tudom már milyen további nyalánkságok), így azután elkezdődött a totózás. A végén már a szövegből is alig értettem valamit, és mivel általában 4 alternatíva közül kellett választanom, lehetett rá számítani, hogy kb. minden negyedik lesz jó, azaz ebből az 50-ből kb.12-13. A megérzéseim egy kicsit feljavították a végeredményt: ebből az 50-ből 20 jó lett, összesen a 70-ből 35 jó. Utólag kiderült, hogy 35-ig A2, 36-tól B1 szint. Ez persze nem lepett meg, mert előtte is így sejtettem, hogy a jelenleg használható tudásommal az A2 és a B1 határán mozoghatok: az otthonról előzetesen elküldött önértékelésemben a megadott szempontok alapján két területen az A2-be, két területen a B1-be soroltam magam.

A szóbeli interjúra már annyira elfáradtam (hiába, hajnali 4-től talpon voltam), hogy a nevemet is alig tudtam elmondani. A végén abban egyeztünk meg, hogy az első nap az A2 csoportban kezdek, és ha néhány nap után (amikorra remélhetőleg előjön valamennyi a régi tudásomból) a tanárral közösen úgy látjuk, hogy unalmas lenne nekem az A2 csoport, akkor átmegyek a B1-be.

Azután meg újra szerencsém volt: a Goethe Intézetben egy nálamnál is fiatalabb férfi (utólag kiderült Róla, hogy Daniel és kolumbiai) meghallotta, hogy engem a Fam. Theresia Minossi-hoz küldenek aludni, és odaszólt nekem a nálamnál is kevesebb német tudásával, hogy ő is ott lakik, és mindjárt jobban is éreztem magam: lám, aludnom is lesz hol! Beszélgetni vele nem sokat tudok, mert ő csak spanyolul tud jól, én meg ugye csak magyarul. (Néha keverjük a kevéske németünket a kevéske angolunkkal, azzal sokat javul a helyzet. A spanyolhoz, meg a magyarhoz képest.)

A sok csomag miatt a Goethe Intézet rendelt nekünk (nekem és még egy kínainak kinéző hölgynek) egy taxit, és azzal jöttem „haza”. Igen, 4 hétig most ez a haza. A taxiban a hölgy azzal dicsekedett, hogy ő is Budapestről jött, de a taxis nem hagyta annyiban, nem akarta elhinni neki, hogy magyar (én se hittem), és végül kimondatta vele, hogy kínai. Viszont most tényleg Budapesten él, egy cégnél dolgozik.

A kolumbiai Daniellel azóta itt vagyunk egy városszéli kis családi házban (neki is van egy kis szobája, nekem is), sőt közben a háziasszony is megjött a munkából. Nagyon kedvesen fogadott, azután meg különösen, amikor kiderült, hogy civilben matek-fizika szakos tanár vagyok. Ugyanis az ő fia most védi a diplomáját egy Nobel-díjas fizikusnál. Sose gondoltam volna, hogy a matematika-fizika tanári szakomnak lesz előnye számomra Németországban!

Alig vártam már, hogy a fia is hazaérjen, mert ő tudta beállítani a laptopomat a vezeték nélküli internetükre. (Ez nekem egy hónapra 10 euró, azaz 2500 Ft. Megállapítottam magamban, hogy otthon ennél sokkal többet fizetünk. Cserébe meg sokkal kevesebbet keresünk, mint az itteniek.)

Reggel kezdődik a program: 8.30-tól 13 óráig tanulás, utána délutánonként közös – de nem kötelező – programok. Busszal állítólag 10 perc innen a Goethe Intézet. A várost is persze meg kell nézni. Van rá idő. 4 hét.

 

Ugye nem felejtetted el? Az 1. nap tanulsága:

Legyen mindig nálad 1 euró! Sokat érhet!

 

2. rész

Bonn, 2. nap (2007. október 30.)

A 2. nap tanulsága: Mindenkivel közös vagy valamiben, még ha elsőre nem is így tűnik.

Van egy francia lakótársunk is (César), akivel ráadásul egy csoportban vagyok a foglalkozásokon.

Az este a háziak azt javasolták, hogy a ház mellett lévő buszmegállóból a 8 óra előtt 4 perccel induló 614-es és a 8 után 7 perccel induló 612-es helyi járat közül a korábbival menjünk be a Goethe Intézetbe (biztos, ami biztos). Ehhez képest látom ám reggel, hogy ifjú francia társam 8 előtt 10 perccel még nyugodtan eszik. Szólok neki, hogy egy kicsit gyorsabban kéne, de ő nyugodtan eszik 8 előtt 5 perccel is. 8 órakor is... 8 óra kettőkor mondom neki, hogy el fogunk késni. (Pedig otthon én szoktam a nejemet halálra idegesíteni azzal, hogy mindig az utolsó pillanatban indulok el.) Azután persze nem késtünk el, de azért elhatároztam, hogy a közlekedésben függetlenítem magam tőle.

Na és hát az első tanítási órák!

 

Ismerkedés a csoporttársakkal német nyelven. Már amennyire mi tudunk német nyelven beszélni! Hassan Líbiából, Tripoliszból (mire megértettem, hogy ő belgyógyász…),

Waleed Szaud-Arabiból (orvos, talán sebész), Jane Angliából (angoltanár volt, már nyugdíjas),

 

Césár a francia egyetemi hallgató, Youngmin Dél-Koreából (egy nagy cégnél dolgozik, ha jól értettem). Mi hatan hatféle kiejtéssel (némelyikük bizonyos hangokat nem is tud ejteni, mint ahogy például a finneknél nincs „csé” hang), így azután izgalmas keresztrejtvény kitalálni, hogy melyik szót is mondta németül, és az persze még egy másik feladvány, hogy mit akart (akartunk) kifejezni azzal a szóval!

Szaudi társam papírjáról még csak puskázni se tudok, mert számomra olyan az írásuk, mintha gyorsírnának…

Egy óra késéssel jött egy ázsiai fejkendős hölgy is, aki úgy látszik nálunk is kevesebbet tudott (Vagy esetleg sokkal többet?), mert szegény elég ijedten magyarázott a tanárnőnek az első szünetben, és utána másik csoportba ment át.

Először közös tulajdonságokat kellett keresnünk egymásban (munka, hobbi stb.). Hát a koreai és a líbiai fickóval nem volt semmi ilyenünk! Még az olvasott könyvek témájában sem. Azon kezdtünk humorizálni, hogy csak abban egyezünk meg mi hárman, hogy férfiak vagyunk. Ebből persze rögtön jött, hogy mindegyikünknek van felesége (és ráadásul mindegyikünknek csak egy), továbbá kiderült, hogy mindegyikünknek van két gyereke, ráadásul egyaránt egy fiú és egy lány. Szóval nincs reménytelen feladat, ha az embereknek a közös vonásaikat kell egymás között hangsúlyozniuk, nem pedig azt, ami elválaszt bennünket.

Még a tűzriadót is ki kellett próbálnunk ma! (Úgy látszik, mindenütt vannak ilyen kihívások, hogy kb. egy órával előre tudják, hogy tűz lesz, és észre kell venni időben, és gyorsan távozni... Csak itt nem akart sietni kifelé az épületből.) Azon nevettünk, hogy – mintha megrendelték volna – éppen akkor jött arra a tűzoltóautó, amikor kitódultunk az utcára. Persze csak véletlen egybeesés volt!

Tanultunk egy kis nyelvtant is, de a legizgalmasabb az a feladat volt, amikor először egy-egy vadidegen szöveget (tele ismeretlen szavakkal) el kellett egyénileg olvasnunk, majd páronként elmagyarázni egymásnak a másik szövegének tartalmát úgy, hogy alig értettünk valamit is a saját szövegünkből. A másik meg csak kérdezett és kérdezett. De azért a végére kitaláltunk egy történetet magunknak, csak az nem derült ki számunkra egyértelműen, hogy a papíron is az szerepelt-e…

Ebédszünetben elsétáltam a pályaudvar környékére, mert ott egymást érik az éttermek, és állítólag sokféle nép konyháját főzik. Így is volt, ma a törökkel kezdtem (no persze óvatosan, csirkecombbal és salátával, biztos, ami biztos).

A városnak ezen része km-eken keresztül kétszintes családi házakból, házsorokból áll. Az a különleges benne, hogy a legszegényesebb házak is szépen karban vannak tartva. Szóval jó köztük sétálni.

Messzire nem akartam buszozni, mert az újonnan vásárolt bérletem (Milyen jó is, hogy volt nálam fénykép!) csak elsejétől érvényes, és nem akarom elkölteni a pénzemet buszjegyekre. Egy menet oda kb. 600 Ft, és persze vissza is annyi. (A havi bérlet kb. 13 000 Ft, de ezzel bármelyik buszra, bármelyik metróra és helyi vonatra fel lehet ülni Bonn környezetében.)

Több mint két órán át ismerkedtem gyalogosan a környékkel, hogy tudjak tájékozódni, mert tegnap úgy éreztem magam, mintha el lennék veszve.

 

Én akárhol vagyok, idegen helyen is szeretem tudni, hogy merre van észak és merre van dél, hogy tudjak tájékozódni. (Erről az a mondóka jut eszembe, amit gyerekkorából mindenki ismer valamilyen változatban: „Előttem van észak, hátam mögött dél, balra a nap nyugszik, jobbra pedig kél.” Én csak néhány hónappal ezelőtt értettem meg (azt hiszem egy rádióműsorban mesélte valaki gyerekkori élményeit), hogy miért is hibás (hiányos) ez a mondóka így. Ez a valaki gyerekkorában azt nem értette, hogy hogyan lehet az, hogy akármerre áll, mindig előtte van észak?!? Szóval javaslom az óvónőknek, tanítónőknek (és annak a néhány tanító bácsinak), hogy inkább így tanítsák a kicsiknek a mondókát: „Ha előttem van észak, akkor a hátam mögött dél…”)

Úgy érzem magam itt a padlásteres kis szobámban, mintha egy festő vagy költő lennék külhonban a régi időkben.

Persze igazi iskolába járok, és a tanárnő házi feladatot is adott, úgy hogy el kell kezdenem lassan azzal is szorgoskodni. Nem szeretnék lemaradni. Vettem is egy rendes füzetet délután, mert többen úgy felszerelkezve jöttek ma, mintha a tanító néni előre írásban adta volna a szülőknek, hogy mit kell hozni az első tanítási napra. Meg persze szótáruk is van kéznél, nekem meg nincs (mert Budapestre menvén útközben jutott eszembe, hogy otthon felejtettem), így csak esténként jut az internetes szótárból. (Még jó, hogy legalább az van!)

Ha nem lenne a nyakunkon a paksi kistérségi közoktatás-fejlesztési terv (KKFT), még pedálgép is lehetnék a tanórára készülésben. Így azonban csak a jövő hétfőtől. Addig ki kell bírnia velem a tanárnőnek így is. Ez a hét amúgy is rövidebb lesz, mert november elseje itt is ünnep (lehet majd nyugodtan KKFT-t írni), és aznap nem lesz délelőtt tanítás. Csak közös program délután. Úgy értem a német nyelvű heti programból, hogy akkor azokkal is találkozunk, akik a tesztet az első napon utálatosan hamar megírták, és a délutáni csoportba járnak.

 

Ugye nem felejtetted el?

A 2. nap tanulsága: Mindenkivel közös vagy valamiben, még ha elsőre nem is így tűnik.

 

3. rész

Bonn, 3. nap (2007. október 31.)

A 3. nap tanulsága: Örüljön az ember, ha lyuk van a fenekén!

(Közvetlenül az órák után még azt hittem, hogy ez lesz: Sose hidd, hogy te tudod a legkevesebbet! – mások is lehetnek ebben a kellemetlen helyzetben!)

A busszal utazás már rutinszerűen ment. Csak ma még drágán: oda-vissza együtt kb. 1150 Ft! Holnaptól viszont már érvényes lesz a havibérletem („das Monatsticket” – aki még nem tudta volna!), úgy hogy utazhatok kedvemre egész Bonnban busszal, U-Bahnnal, regionális vonattal november végéig (illetve én csak november 23-ig)! Viszont ahhoz, hogy a kb. 20 km-re lévő Kölnbe se a drága jeggyel utazzak, kellett még egy bérletet vennem. Milyen jól hangzik ennek a neve az én koromban: „das Junior Ticket”! Ez jár – mármint pénzért – minden, a Goethe-Intézetben tanuló embernek: „Als Student des Goethe-Intstitut ist es unabhängig von Ihrem Alter für Sie gültig”. Annyiba kerül, mint egy oda-vissza út Köln és Bonn között vonattal. Szóval megéri az árát.

A suliban a csoportunk összetétele érdekesen alakult, hiszen visszajött a tegnap csak üstökösszerűen fel- és eltűnt fejkendős hölgy. A neve Mona (mint a Lisa), ő líbiai. Könnyű neki! Hasszan is onnan jött! Van honfitársa.

Azután lett még egy lányunk. A neve Nona (csakhogy könnyen össze lehessen keverni őket). Ő iráni, de ezt elég nehezen értettem meg, mert az ő nyelvén ez valahogy így hangzott: „Era”. Nona 20 év körüli, aki a szülőkkel évek óta Németországban él, és drága pénzért beiratkozott németet tanulni, mert egyetemre szeretne járni itt, azután meg hazamenni Iránba.

Lett még egy fiunk is, de ő elkésett (pedig a harmadik napon jött először), és én nem értettem meg a nevét akkor, amikor leült, és megkérdezte tőle a tanárnő. Napközben meg nem dolgoztam vele egy csoportban, úgy hogy vele marad későbbre az ismerkedés.

A házi feladatom majdnem hibátlan lett. No de hát azért vagyunk, hogy tanuljunk a hibáinkból! (Itt senki se olyan okos, illetve nem tud – még – annyit, hogy csak a másik hibájából tanulhasson.) Az igazi gond azzal volt, hogy ma már egy hallás utáni megértéssel kapcsolatos feladat is sorra került. Jaj! Most már értem, miért irtózik tőle a diákok többsége! Pedig a magnóról érthetően, tisztán szólt a szöveg, nem úgy, mint annak idején szegény Oláh tanár úr magnójáról az orosz. Az emberek életéről szóló hat kicsi mozaikot először elolvastuk egyénileg, majd megbeszéltük párban. (Nekem most Jane, az Angliából jött matektanárnő jutott. Vele könnyen ment, mert ő évek óta itt él, és elég jól beszéli már a nyelvet. (Tudod miért jött át a férjével a kontinensre? Nem fogod kitalálni! Öreg korukra (közel nyugdíjas mindkettő) egy kicsit izgalmasabb életre vágytak a megszokott angol kisvárosi életük után!)

Azután Waledd, a szaúdi (der Chirurg, azaz a sebészdoki) mellé sodort az élet. Szegény dokinak még annyira sem megy, mint nekem. Valószínűleg az ő nyelvén nincsenek is ilyen hangok, mint amit az európaiak használnak. Viszont értelmes fickó a doki, és jókat nevetünk egymáson, amikor kézzel-lábbal sikerül végre megértetni a másikkal, hogy mit akarunk.

Az is egy élmény volt, amikor az első nap megértettem a „most mutasd meg”-ből a magyarázatát, hogy ő sebészorvos. (Biztos, csak este lehettem a dolgomban, amikor ellenőriztem az internetes szótárban.)

A dél-koreai Youngmin meg következetesen a w helyett bét ejt, „ő”-t meg szegény egyáltalán nem tud mondani, pedig pechjére van több német szóban is. Mi meg így többször elég nehezen értjük őt, mert ugye nem mindegy a magyarban sem, hogy valaki „ló” vagy pedig „lő”, vagy hogy valami „hó” vagy pedig „hő”!

Szóval vannak másnak is nehézségei a nyelvtanulással, és ez egy kicsit megnyugtató érzés.

A nap végén még egy dalt is tanultunk („Hejo! Spann den Wagen an” – egy Angliából származó dal, készülünk a november 7-i itteni közös Herbsfestre.). A végén kánonban is énekeltük, és bizony nagy szerencséje Gregor Józsefnek meg Pavarottinak, hogy ezt már nem érhette meg!

Próbálgatom az itteni éttermeket ebéd ügyben. 7-8 euróért már lehet olcsóbb büfékben enni, ami az otthoni viszonyokhoz mérve sem nagyon drága. Ennyi pénzért egy fél csirkét, sültkrumplit, salátát, meg egy üdítőt kaptam.

Mivel a „nebelig” (ködös) reggel után verőfényes napsütéses délután lett, nem akarózott mindjárt visszajönnöm a szálláshelyemre dolgozni. (Pedig vár a paksi KKFT munka nagyon!) A bérletem meg ugye még csak holnaptól lesz „gültig”, így azután nyakamba vettem a várost „zu Fuß”. Még szerencse, hogy így történt, mert csodaszép színkavalkád az egész park, és giccses festményre való fényképeket tudtam csinálni.

Meg azt is láthattam, hogy itt nem gereblyézik a földre hullott leveleket, hanem egy hófújóhoz hasonló masinával egyre kisebb körben körbe-körbe járnak, és összefújják a leveleket középre egy rakásba.

Persze ez az én kertemben nem nagyon menne, mert az olyan kicsi, hogy egyből átfújná a gép a szomszédba a leveleket. (Igaz, az enyémből akkor is eltűnnének!)

A városban sétálva az egyik kis utcában felfedeztem, hogy egy kis dombon (ami akkora kb. mint a Mecsekben a Máré vár dombja) itt van közel a Godesberg vár. Fel is sétáltam a domb tetejére, a vár lábához, ahonnan pompás kilátás nyílt szinte  egész Bonnra. (Csak azért nem az egészre, mert hiába volt kiírva a vártorony feljárólépcsőjéhez, hogy „10-18, bis 31.10.”, le volt zárva. Úgy látszik, a németek se tökéletesek mindenben.)

Hazafelé a buszon volt még egy különleges élményem. Aki járt az utóbbi években Németország nyugati részén, az láthatta, hogy a hitleri idők rég elmúltak, az „übermensch”-ből egy befogadó ország lett. A világ minden részéből élnek itt emberek, fehérek, feketék (kicsik és nagyon), sárga bőrűek. Az egyik megállóban felszállt egy törékeny kis hölgy (illetve azt kell, hogy mondjam, hogy csak valószínűsíthető, hogy hölgy), talpig feketében, elegánsan, a ruházata szinte minden porcikáját eltakarta. A bőre csak egy keskeny lőrésnyit volt ki a szeménél (ilyet utoljára a seregben láttam a tankon), tulajdonképpen az orrnyerge sem látszott ki, csak a szemüvege, az is csak keskeny csíkban középen. Szóval nem tudtam volna a szemébe nézni, ha akartam volna, akkor se! Az jutott eszembe, hogy az EU-s pályázatoknál minden pályázatra érvényesítendő horizontális szempont a nők esélyegyenlősége. Hát őt biztosan ki fogják hagyni minden EU-s pályázatból… Valószínűleg nem lehet egy egyszerű dolog nőnek lenni ennél a népnél. Ha nekik iskolába is így kell járniuk (ha egyáltalán járhatnak suliba), akkor nincs könnyű dolga a tanárnak se a kommunikációs készség fejlesztésekor. Szinte hihetetlen, hogy a különböző népeknél mennyire más szokások vannak a Földön! Szegény nő, mit kell elviselnie a férfiak önzése miatt! (Ennél akkor már az én feleségemnek is jobb sora van mellettem!) Ilyenkor jut az ember eszébe szegény Bogárdi tanár úr mondása (előre elnézést kérek, de idézni csak szó szerint szabad): „Örüljön az ember, ha lyuk van a seggén!”)

Ha arra gondolok, hogy a lányom a barátjával – aki „valószínűleg” látta már a lányom szemét – már évek óta együtt él, és csak jövő nyáron házasodnak össze...

Ma csak egy szomorúság történt: este nem mentem el bowlingozni a csoporttal, mert vár az a fránya paksi KKFT munka! A házi feladatom sincs még kész, de hát itt is munkaszünet lesz holnap!

Ugye nem felejtetted el?

A 3. nap tanulsága: Örüljön az ember, ha lyuk van a fenekén!

 

4. rész

Bonn, 4. nap (2007. november 1.)

 

A 4. nap tanulsága: Tud a történelem olyan érdekes lenni, hogy még a csoki is megolvad tőle!

 

Lehangolóan indult a nap. Mert hát mi öröm van abban, hogy feleségedet és lányodat csak Skype-on és e-mailen tudod köszönteni a Marianna napon?!?

Az elhunyt családtagokra lehet emlékezni ilyen messziről is, de ez sem a vidámságot erősíti. (Bár éppen ma azt olvastam az interneten, hogy a mexióiak ilyenkor nem szomorkodnak, hanem éppen hogy vigadoznak (Día de los Difuntos = cukorkoponyák éjszakája)! És a prágaiak is harmadik éve csokikoponyát majszolnak ilyenkor.)

Ráadásul a paksi KKFT munkája miatt korán – fél hatkor – kezdtem ezt a mai ünnepet. Szóval nem sokat ígért a mai nap, és úgy tűnt, hogy nem sok naplóba való fog történni.

Szerencsére a munkám legsürgősebb részével délre végeztem, és így megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy elmenjek a csoporttal a szabadon választható programra.

Azt azonban nem néztem meg előre, hogy – ünnep lévén – mikor indul a busz. Szerencsére itt van a 614-es járat egyik megállója közvetlenül a házzal szemben. Amint ott bogarászom a menetrendet (azt azért már megértem…), látom ám, hogy jön ki a házból Daniel! (Ő a kolumbiai fiú, aki történelmet tanít a Kolumbiában az egyetemen. Már hetek óta itt van Bonnban, így nagy helyismerettel rendelkezik. Lehet bízni benne.) Odajön hozzám, hogy ez a busz sokára fog jönni, és hogy menjünk át a másikhoz, a 612-eshez (kb. 50 m). Azt hittem, hogy ő is jön be a városba. De nem, csak azért jött oda velem, hogy segítsen! Szegény még az enyémnél is kisebb német szókinccsel rendelkezik, és gyakran spanyolul áll a szájára a mondanivalója, de jön barátkozni. Teljesen levett a lábamról a segítőkészségével! (Ő is sokat dolgozik a számítógépén napközben, de hogy mit, azt még nem sikerült kimondatnom vele. Nem baj, van még 3 hetem rá! Addig meg még csak fejlődünk mindketten ennyit németből!)

Ebéd. Szándékosan mindig máshol. Most egy ázsiai (talán török) étteremben. A kiadópulthoz érve rögtön elkezdte ajánlani a felszolgáló az ételeket, de hamar gyanús lehettem neki, hogy nem sokat tudok németül, és rá is kérdezett. Az „ein bisschen deutsch” válasz után az italról már úgy kérdezett, hogy „Would you like to drink?”. Miért is gondolják itt az emberek, hogy ha valaki nem tud németül, akkor biztosan tud angolul?!? Szerencsére azért ennyit már angolul is megtanultam, és az ásványvíz minden nyelven érthető.

A Goethe-Intstitut előtt gyülekeztünk, és együtt ment a csapat a BRD múzeumba Németország legújabb kori történelmével megismerkedni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen izgalmas élmény lesz! A 2. világháborútól napjainkig vezetett az időutazás. Amikor a lehajtott oldalú pótkocsira dobált csupasz zsidó holttesteket megláttam egymás hegyén-hátán a fényképen, mint a krumpliszsákokat, összeszorult a lelkem (sőt még a gyomrom is).

Nem hallgatták el ezt a bűnüket, és persze szomorúan, de azért tárgyszerűen mutatták be az ország kettészakítását, majd később az újraegyesítését. Fényképek, filmek, dalok, hangfelvételek, tárgyak segítették a múltidézést. Adenauer háború utáni luxus Mercédeszét ma is sokan megirigyelnék. Különleges érzés volt beülni az ő Bundestagjuk parlamenti ülésein használt korabeli padokba, és nézni közben a kivetített beszédeket.

Büszkén mutatták az 54-es berni foci VB-n világbajnoki címet szerzett csapatukat, a fényképen éppen a mi Puskásunk fogott kezet az ő csapatkapitányukkal (ha jól tudom, őt Fritz Walternek hívják). Az idegenvezető arról beszélt, hogy a vesztes háború után közel egy évtizeddel milyen jót tett a németek önbecsülésének, imázsának a VB győzelem. (Az jutott eszembe ekkor, hogy ha 2:0-s vezetésünk után nem vesztünk, hanem nyerünk azon a döntőn, akkor lehet, hogy ma Magyarország állna ott fejlettségben, ahol a németek vannak?!?)

A német újraegyesítésről szóló sarokban is láttam magyar vonatkozást: Horn Gyula feszített ott az egyik képen életnagyságban (amennyiben ezt egyáltalán nagyságnak szabad nevezni). Azért, amikor a Branderburgi-kapunál a fal bontásáról szóló katartikus örömöt vetítették, és megszólalt a háttérben Beethowen Örömódája, bevallom, egy kicsit könnybe lábadt a szemem. Persze az ázsiaik ebből az egész miliőből nem sokat értettek, és bizony az egész társaság alaposan levizsgázott a német történelemből is! Az idegenvezető ugyanis többször próbálta interaktívvá tenni a csoportvezetést azzal, hogy gyakran rákérdezett konkrét dolgokra, de bizony választ ritkán kapott. Gondoltam én, talán azért, mert a többség olyan keveset ért a szövegből, mint én, de amikor egy életnagyságú fényképen Helmut Kohl és Gorbacsov ült egymás mellett, és senki nem ismerte fel őket, akkor legszívesebben közbekiabáltam volna. Persze nem tettem meg, nem akartam ilyen okosnak látszani. (Különben is, a csoport többsége olyan fiatal, hogy két évtizede még tán iskolás se volt. Gondolom, a német újkori történelemből később se tanultak túl sokat.)

Érdekes volt látni-hallani párhuzamosan a két országrész (BRD és DDR) eltérő fejlődését. Volkswagen kontra Trabant. Az idegenvezető kierőszakolt egy tippet arra vonatkozóan, hogy hány évet kellett várni az NDK-ban egy Trabantra? 6 hónapot? 1 évet? Többet? Én persze könnyű helyzetben voltam, hallgattam is, de élveztem a csoporttagok meglepetését, amikor a 10 év elhangzott. Ma már nekem is hihetetlennek tűnik.

A budapesti-kínai lány (akivel első este egy taxiban utaztam a szálláshelyre) a végén odajött hozzám, és – persze németül – azt kérdezte, hogy mennyit értettem én ebből az idegenvezetői szövegből. Láttam rajta, hogy megnyugodott, amikor bemondtam a kb. 30%-ot. Többségünknek nagyon gyors volt az a tempó, ahogyan beszélt a fiatalember. Egyébként még akár szimpatikus is lehetett volna. No de így?

Szóval igazán megérte megnézni ezt az országmúzeumot! A végén azt számolgattam, hogy hány történelemórával ért fel ez a látogatás. Bevallom, én sosem szerettem a történelmet. Lehet, hogy azért, mert genetikailag így vagyok kódolva és/vagy a történelem tanáraim módszerei is nagyon szegényesek voltak? Ide érdemes elhozni a diákokat. Különösen Németországból.

A látogatás vége számomra külön izgalmat, meglepetést tartogatott, amikor kivettem a telefonomat a táskámból, és azt vettem észre, hogy csupa csoki! Akkor jutott eszembe, hogy két hete Sopronban a Szakiskolai Fejlesztési Program képzésére érkezéskor a szállodában a helyiek kedves gesztusaként kaptunk egy csoki(Mozart)tallért. Én meg - ínségesebb időkre tartogatva azt - betettem a kistáskám zsebébe. Most meg, amíg két órán át szorongattam a hónom alatt, szépen megolvadt. Szóval tud a történelem olyan érdekes lenni, hogy még a csoki is elolvad tőle! (Szegény táskám, tollaim, kulcsaim, telefonom, mindenem csupa csoki lett, „haza”érve alig győztem megtisztítani őket.)

A vacsora mindig nagy élmény! Egyrészt háziasszonyunk jól főz, másrészt sokat szeret beszélni, mi meg így sokat gyakoroljuk a németet. Szerintem élvezi, hogy van társasága. Césárnak meg még a szókincse is nagyobb az enyémnél, de azért én is elég jól elvagyok. Minden vacsoraidő jó kis német beszédgyakorlat.

Ma este vacsora közben kiderült, hogy 11. hó 11-én 11 órakor kezdődik Kölben a Herbstfest. Mi meg éppen aznap (jövő vasárnap) megyünk oda a csoporttal, így azután biztosan látjuk majd az utcai fesztivált, amiről Theresia asszony nagyon lelkesen, egészen felvillanyozódva beszélt ma nekünk.

 

Ugye nem felejtetted el?

A 4. nap tanulsága: Tud a történelem olyan érdekes lenni, hogy még a csoki is megolvad tőle!

 

5. rész

Bonn, 5. nap (2007. november 2. péntek)

 

Az 5. nap tanulsága:  Ha sokat jársz kocsmába, előbb-utóbb megtanulsz németül. (Csak a társaságot és a várost kell ügyesen megválasztanod.)

 

Az iskolában – mint itt általában – praktikus dolgokkal foglalkoztunk. (Mit kell tennie egy külföldinek, ha munkát akar vállalni egy másik országban, milyen módon bérelhet lakást stb.) Egy kis Grammatik, de különösebb esemény ma a suliban nem történt.

Suli után belevetettem magam a paksi KKFT sűrűjébe, mert hogy hétfőn reggelre el kellene készülnünk az első változattal. Azt persze nem tudom, hogy ilyen hiányos adatszolgáltatás mellett hogyan tudunk hiteles összesítő anyagot készíteni.

 

Este 8-tól lazítás, vagy ahogy itt írták a programba: Stammtisch. Egy Paulaner kocsmában foglaltak helyet a csoportnak, és oda mentünk sörözni. A sör (Hefeweiss) eleve finom volt, az egész este meg különleges. Hihetetlen intenzitású beszédgyakorlatok. Ugyanis nem ülhetsz ott szótlanul, de a Te nyelvedet csak te tudod, így azután előjöttek a kényszerekkel a rejtett tudások. Igazi kommunikációs helyzetgyakorlat. Képzelj el egy ifjú amerikai házaspárt, aki három napja tanulja itt a németet, és valami hihetetlen akarással sikerült a hölgynek németül megértetnie magát velünk. (Angolul persze sokkal könnyebben ment volna, de ők szándékosan nem beszéltek angolul. Nem azért jöttek.)

Vagy például a spanyol hölgy Ibizáról (vagy ahogy ő mondja: „Ibisa” – nem is kevéssé selypítve ejtve az s-t),

vagy a kínai lány Budapestről, vagy én.

Örökké emlékezetes marad nekem, amikor a mi szerény nyelvtudásunkkal hármasban a világ dolgairól elmélkedtünk. Például a „Mik a legfontosabbak számodra az életben?” kérdésre kerestük a választ. Ők a pénzzel kezdték, nekem az nem volt benne az első négyben (nálam csak az egészség, a család, a barátok, a virágok után következett). Először nem értettek, bolondnak néztek engem. A vita végén már inkább romantikus alkatnak neveztek. A legfontosabbra mindig van pénzed. Csak pénzzel meg sok mindent (pl. egészséget, családot, barátokat, stb.) nem tudsz megvenni.

Jó ha tudod: Ibizán olcsón is lehet szállást kapni családi házaknál! (Ilyenkor ők ráérnek nyelvet tanulni, mert téli hónapokban nincs vendégük, az ibizaiak ekkor pihenik ki a féléves szezonuk fáradalmait.)

Egyedül a két japán lógott ki a sorból, mert ők inkább csak egymással (és ráadásul nem németül, hanem valószínűleg japánul, de hát lehetett az felőlem akár kínai is) beszélgettek.

Szóval, ha megfelelő feltételek között vagy egy német kocsmában, akkor a kommunikációs készséged nagyon sokat tud fejlődni.

A nap végén csak az volt a kellemetlen, hogy a pincérnő nem jól könyvelte a kihozott italainkat, vagy az általunk kifizetett italokat (vagy persze az is lehet, hogy valaki közülünk tévedett), mindenesetre vita alakult ki akörül, hogy kifizettük-e a számlát teljes egészében vagy sem. Addig zajlott a vita, amíg lekéstük az utolsó U-Bahnt. Pedig csak három perccel értünk később oda, de a vonatnak már se híre, se hamva. Úgy látszik, itt pontosan járnak a vonatok, nem árt ezt megjegyezni!

Persze volt még később éjszakai vonat, csak az messze áll meg a lakhelyünktől. Mivel éjjel 1-kor nem esik már olyan jól a várakozás se, a sok gyaloglás se, megyünk taxival! Az elviselhető taxiár érdekében szövetkeztünk egymással telekocsira. Csakhogy kiderült, hogy mi öten lakunk egy környéken, és mivel senkit nem akartunk kihagyni a jóból, egymás iránti szoliraditásból mentünk az éjszakai vonattal, meg utána 2 km-t zu Fuß! De legalább jókat beszélgettünk közben a bonni éjszakában. Egy francia, egy kolumbiai, két amerikai és egy magyar - natürlich Deutsch.

Ugye nem felejtetted el?

Az 5. nap tanulsága: Ha sokat jársz kocsmába, előbb-utóbb megtanulsz németül. (Csak a társaságot és a várost kell ügyesen megválasztanod.)

 

6. rész

Bonn, 6. nap (2007. november 3. szombat)

A 6. nap tanulsága: A német vonatok pontosan járnak akkor is, ha neked ez nem mindig esik jól.

 

Vacak egy szombat lett volna ez a mai, ha csak egész nap a paksi KKFT-vel való munka jutott volna.

Szerencsére azonban este 7-kor kezdődött Kölnben a múzeumok éjszakája („Lange nacht der Kölner Museuum”), amire ment a csoport nagy része. 13,5 eurós belépőjegyeddel akárhány múzeomot megnézhettél. (No, persze csak amennyi belefért az idődbe a közel 50 múzeumból.)

Csodálatosan szép élmény volt a pályaudvarról a szabadba kilépve meglátni közvetlen közelben a kölni Dóm diszkréten kivilágított tornyait. Alulról nézve méltóságot, tekintélyt sugározva meredeztek az égbe.

Jobbnak láttuk, ha nem kötjük egymáshoz a kezünket, mert nem is biztos, hogy ugyanaz a múzeum érdekel mindenkit. Így azután én is nyakamba vettem a várost (a belépőjegy mellé adott térkép alapján igazán könnyű volt eligazodni a múzeumrengetegben).

Ludwig:

Modern művészetek. Nem szerzett nekem valami nagy élményt, sőt számomra kifejezetten taszító volt némelyik alkotás, kiállítás.

Römische-deutsche Museuum:

I.u.-i évszadok római kori emlékei. Különleges volt. Ahogy megsimogattad az ásatásoknál felszínre került köveket, a kiállított szobrokat, úgy érezted, mintha közel két évezredet visszarepültél volna az időben. Még egy mini színházi előadást is meg lehetett tekinteni.

Csokimúzeum:

Erről le akart beszélni az aznapi csoportvezetőnk, de szerencsére nem hagytam magam.

Cortéz mexikói útja, a kakaó őshazája, meg a csokoládé gyártás folyamata – érdekes volt nekem. Az egyik teremben még igazi csokit is gyártottak, meg is kínálták a látogatókat.

A csokoládé bársonyos illata beterítette az egész kiállítást! Persze a múzeum csokiboltjában egy darab csokit vettem magamnak is, és örömmel gyorsan el is majszoltam.

Gyönyörű volt a kilátás a csokimúzeum panorámás földszinti üvegablakán keresztül a Rajnára, a kivilágított, lassan forgó óriáskerékre!

Sportmúzeum:

Ajánlom mindent sportot szerető ember figyelmébe A sport története - nemcsak német sportolók eredményeivel. Minden sportágból sporteszközök, sportolók, képek, filmek, amit csak el tudsz képzelni!

Láthattam itt is a mi Puskás Öcsink 1954. évi kézfogását a később győztes németek csapatkapitányával.

A legjobban az a terem fogott meg, amelyikben egyszerre vagy 50 képernyőn keresztül sugározták a sporttörténelem nagy pillanatait, egyszerre egy időben 7-8 műsorral.

Igazán megható volt, amikor az egyik jelenetben egy japánnak kinéző 90 év körüli ősz hajú és hosszú ősz szakállat viselő bácsi futott az olimpiai lánggal. A béke vagy te sport!

Addig bámészkodtam, amíg egyszer csak észre nem vettem, hogy kb. 15 percem van a vonat indulásáig. (No, ez most nem az utolsó vonat volt, de nem akartam éjfél utánig maradni, mert reggel várt újra a paksi KKFT.) Ez igazából csak azért jelentett problémát, mert kb. 3-4 km-re voltam a kölni pályaudvartól, és fogalmam sem volt, hogy abban a végeláthatatlan csarnokban melyik vágányról indul a bonni vonat. Arra gondoltam, ha az a 90 éves bácsi még bírt futni, akkor már csak el tudok én is kocogni a pályaudvarig!

23 óra 31-kor indult a vonat – legalábbis ezt mondta a csoportvezetőnk előtte, hogy éjjel minden egész óra 31 perckor megy vonat Bonnba –, így amikor 23 óra 30-kor beértem a pályaudvarra, akkor a hatalmas csarnokban csak arra kellett ügyelnem, hogy olyan vonathoz fussak, amelyik 23 óra 31-kor indul. Persze a legtávolabbi vágánynál volt ez. Ráadásul számomra teljesen ismeretlen városnevek voltak a peronnál kiírva, így amikor 3 másodperccel (!) a vonat indulása előtt odaestem, jobbnak láttam megkérdezni a kalauzt. Jól tettem, mert már indult is a vonat – egészen másfelé!

Kiderült, hogy csak éjfél után vannak ezek az egész után 31 perccel Bonnba induló vonatok, és szerencsémre volt még egy éjfél előtt néhány perccel is Bonnba.

 

Ugye nem felejtetted el?

A 6. nap tanulsága: A német vonatok pontosan járnak akkor is, ha neked ez nem mindig esik jól.

 

 

7. rész

Bonn, 7. nap (2007. november 4. vasárnap)

A 7. nap tanulsága: Ami az egyik országban hőstett, arról a másikban nem is tudnak.

 

Hát ez a nap eléggé egyhangúlag telt: paksi KKFT, paksi KKFT, paksi KKFT! Munka, munka, munka!

Szerencsémre az Eurosport szerepel a házban fogható TV-adók listáján (Nem túl sok csatornájuk van a háziaknak, de úgy látszik ők nincsenek megmérgeződve a TV-ért, ami persze nem nagy baj. Egészségesebb is, hogy háziasszonyunk a munkán kívüli idejében inkább gyakran jár baráti társaságával biciklitúrára.), így 11 órától én is megnézhettem a nap eseményét, a hazai motorsport készülőben lévő eddigi legnagyobb sikerét, Talmácsi Gábor férfiasan kemény harcát, aminek tétje az összetett világbajnoki cím volt.
Régen izgultam már ennyit sporteseményen! Amikor a spanyol Faubel a valenciai – neki hazai – közönség előtt 15 körrel a vége előtt megelőzte a mi Talmácsinkat, ő meg vissza, és olyan közel voltak egymáshoz, hogy hallhatták egymás lihegését, akkor bizony volt miért szorítani. Meg akkor is, amikor 4 körrel a vége előtt a mezőny egy része utolérte őket. (Mert ugye Faubel győzelme esetén Talmácsinak másodiknak vagy harmadiknak kellett lennie.) Attól féltem, hogy összeütközéssel ér véget a futam, illetve úgy dől el az idei világbajnoki cím. Csúnya lett volna egy ilyen befejezés, nem méltó ahhoz a sporthoz, amit én nagyon szeretek.

Magyarország azonban most jól szurkolt. Később az interneten meg is néztem a hírek mellett a mozgó képeket is. Örömmel meséltem el este a vacsoránál a jó hírt a háziaknak is, Césárnak is.

Pechemre egyikük se érzékeny a sport iránt. Hogy TV-t nem nagyon néznek, az hagyján, abban még igazat is adok nekik, de hogy ne tudják, ki az a Talmácsi Gábor?!? Most legalább megtanulták, hogy egy ilyen kis országban is tudnak lenni sikeres emberek. Mert azt ugye nem állíthatom, hogy olyan fenemód érdeklődnek Magyarország iránt…

Utána megint paksi KKFT, paksi KKFT, paksi KKFT. Untam már rendesen! (Egyrészt azért, mert ez miatt egy perc szabadidőm nem volt hétvégén se. Azért is, mert miatta nem tudtam se tanulni, se várost nézni. Azért meg főként, hogy a Paksi Kistérség némelyik településéről nem kaptuk meg az ígért adatokat, nekünk meg hétfőn reggel le kellett volna adnunk a kész művet a kistérségnek. Az lett a vége, hogy kedd reggelre kértem a beadás elhalasztását. Így persze időben is az ember 1 nappal többet dolgozott, hiszen egy ilyen komplex munkát nem befejezni lehet, hanem csak abbahagyni.)

 

Ugye nem felejtetted el?

A 7. nap tanulsága: Ami az egyik országban hőstett, arról a másikban nem is tudnak.

 

 

8. rész

Bonn, 8. nap (2007. november 5. hétfő)

A 8. nap tanulsága: Jó érzés az embernek, ha valamiben jó!

 

Rosszul kezdődött a nap: a paksi KKFT munkálataival összefüggésben kiderült, hogy az egyik polgármester nem az otthoni, hanem a munkahelyi e-mail címére küldte el az egyik kollégámnak a hétfő estére ígért - a kistérségi fejlesztési terv koncepciója szempontjából alapvetően fontos – anyagot, és ez csak reggel fél 8-kor derült ki az MNÁMK-ban. Tőlünk meg 8-kor várták Pakson a végsőnek szánt változatot, hogy kiküldjék a kistérség összes iskolájának a szerdai egyeztetés előtt. Nekem meg 8 óra 7 perckor indul a buszom a suliba… Izgalmas és gyors ügyintézés volt innen Bonnból!

Ma a suliban egy érdekes módszerről beszélt a tanárnő. A neve: PDL. A lényege: bekötik a szemed, és kitalálsz egy szót, amit háromszor el kell hangosan mondanod. Közben a melletted ülő tanárnő gondolkodik egy, a szóhoz kapcsolódó történeten, és németül rövid mondatokat mond. Neked csak meg kell hangosan ismételned, nem fontos, hogy értsd is. (Csak hallgatni és visszamondani, lehetőleg ugyanúgy.) Az esetlegesen hibásan visszaadott mondataidat nem javítja ki. Kipróbáltam elsőként. Nagyon érdekes volt! Jól segíti a hallás utáni megértést, és a beszédkészséget is fejleszti. (Főként, ha hozzáértő az „előmondó”, és tud – beszédgyorsaságban, mondathosszban – menet közben alkalmazkodni az általad visszamondottakhoz. Ő tudott.)

Szomorú hírt közölt velünk a tanárnő: kedden az addig tanultakból írunk egy tesztet…

Ezek után ma mindjárt nagyon sok nyelvtant tanultunk.

Mindenféle plusquamperfektek, meg präteritumok, meg relativsätze-k kerültek elő. Még szerencse, hogy annak idején nyelvtanból (magyar nyelvtanból is) jó voltam, mert így kevéske szókincsemmel is egészen jól elboldogultam. Sőt! Ma én súgtam egyszer Césarnak, aki beszédkészségben az egyik legjobb a csoportban, de a nyelvtannal szenved ő is!

Volt még két másik érdekes szituáció is. Youngmin, a koreai társunk összekülönbözött a tanárnővel. Ugyanis az egyik nyelvtani feladatnál ő talált egy másik megoldást, és szerinte az volt a jó, nem a többieké. Na, de mire ez kiderült! Erőlködtek egymással régóta, s mivel nekem is volt egy megoldásom, ami szerintem jó volt, elkezdtem rájuk figyelni. És csoda történt! Megértettem, amin Youngmin problémázott, és utána én írtam le németül a tanárnőnek!

Meg aztán az is kiderült, hogy az én feladattal kapcsolatos problémám valós, ráadásul el is tudtam magyarázni németül, és el is fogadta a tanárnő. (Nem volt persze bonyolult a dolog, csak azt kellett tisztázni, hogy a feladat megengedte azt is, hogy a nagypapa szeresse az unokáját, meg azt is, hogy az unoka szeresse a nagypapáját, és hogy a kettő – az „er” és a „sie” megkülönböztetése miatt – nem feltétlenül jelenti ugyanazt az esetet, azaz mindkét megoldást el kell fogadni.)

Csak ez a der-das-die megkülönböztetés ne lenne!

Azután mielőtt elszálltam volna magamtól a boldogságtól, jött a magnó, meg a hallás utáni megértés…

 

Ugye nem felejtetted el?
A 8. nap tanulsága: Jó érzés az embernek, ha valamiben jó!

 

9. rész

Bonn, 9. nap (2007. november 6. kedd)

A 9. nap tanulsága: Lehet, hogy tudnak a halak beszélni?

 

Meglepetésemre reggel Mona, a líbiai lány is újra megjelent köztünk. (Kiderült, hogy ő nem a profibbak közé költözött, mint a szíria fiú pénteken, hanem beteg volt. Arra gondoltam, hogy azért az a tortúra nem hiányzik, hogy Németországban magyarként beteg legyek. (Meg persze amúgy se hiányzik otthon se a betegség.)

A két óra közti szünetben Waleed, a szaúdi doki elővette a flaskáját, és mondta, hogy azért iszik, hogy gyorsabban menjen neki a tanulás. (Mondta előző nap a tanárnő, hogy ha napközben sokáig nem iszol folyadékot, akkor az agyad nem működik elég jól. Lehet, hogy van is benne valami, mert figyeltem akkor a dokit, és ő is bólogatott erre. Ő csak tudja, orvos! Igaz, sebész.) Erre én meg azt mondtam neki, hogy sajnos nincs az egész világon annyi víz, amit ha meginnék, egyből gyorsan tudnék beszélni németül.

Hallgattunk egy verset is („Rilke: Herbstag”) Gottfried John előadásában. Suzanne, a tanárnőnk elég lírai alkat, mert nemcsak a fordításra fordított gondot, hanem arról is faggatott bennünket, hogy milyen gondolatokat váltott ki bennünk a vers. Jane vitte a prímet, ő majdnem folyékonyan beszél németül, de nekem is jól esett, hogy ehhez hozzá tudtam szólni.

A délutáni program meglepően kevés embert vonzott, lehettünk vagy 10-12-en. Végigvonatoztuk a Rajna partját oda, majd a másik felén vissza, mert a célpontunk, a „Sea- Life Königswinter” a folyó túlpartján van, de híd csak Bonn közepe táján létezik.

Cudar egy idő jött: pillanatok alatt erős szél, sötétség, télies idő. Már majdnem a célba értünk, amikor szakadni kezdett az eső is. Azon izgultam, hogy utazzunk még egy kicsit, mert így esernyővel is bőrig ázunk. Szerencsénkre az utolsó előtti megállónál be kellett várni a szembe jövő vonatot (Lehet, hogy a német vonatok se mindig pontosak?!?), és abban a 10 percben az eső is elállt.

Maga a hely egy romantikus tenger alatti világ a domboldalba beépítve: elsüllyedt hajók roncsai, víz alatti alagutak, körülötted az akváriumban úszkálnak a halak, meg a különböző tengeri herkentyűk.

Az egyik kanyarban filmet vetítettek a cápáról, a másikban egy viharba került holland hajó viszontagságainak története ment a háttérben a hangszóról.  Minden hová odaírták az állatok nevét két nyelven is, de itt se az angol, se a német állatnevekkel nem mentem semmire. Csupán egy pontyhoz hasonló hal tűnt ismerősnek, a többi mifelénk nem él.

Az egyik akvárium elé le is lehetett ülni. Ahogy ott bámultam a némán, méltósággal le-föl úszkáló, különböző méretű halakat, hirtelen az az érzésem támadt, hogy ezek – különösen az a nagy hamuszürke – tudnak beszélni.

Bizonyára sok víz alatti titkot el tudnak mesélni, legfeljebb mi emberek nem halljuk meg őket. (Vagy tényleg tudnak beszélni, csak én nem jegyeztem meg biológia órán?!?)

Azért a vége felé egy kicsit olyan érzésem volt, hogy azért vagyunk ilyen kevesen a Goethe-Intsitutból, mert többen tudták, hogy ez a hely inkább általános iskolás gyerekeknek való. Amikor ezt az ítéletemet a vacsoránál elmeséltem Theresia asszonynak, láttam rajta, hogy kaptam egy rosszpontot, mert neki nagyon tetszett a See-Life, amikor pár éve az akkor 20 éves fiával ott jártak. (Legközelebb nem bírálok semmit!)

Viszont van néhány érdekes fényképem a tenger alatti világról!

Visszafelé jövet láttam, hogy komp is közlekedik ezen a helyen. Ide még vissza kell jönnöm, mert a königswinteri kastélyt nem volt időnk most megnézni.

 

Ugye nem felejtetted el?

A 9. nap tanulsága: Lehet, hogy tudnak a halak beszélni?

 

10. rész

Bonn, 10. nap (2007. november 7. szerda)

A 10. nap tanulsága: Egymás mellett a fehér kéz és a fekete kéz egyforma tud lenni.

 

Ezt fordítsd le!

ISI KUKIN INDE CSIKEN KICSEN

A koreai társunk (akit én egyre inkább kezdek megkedvelni) mondta ezt így vissza az órán. (Rögtön le is írtam, mert féltem, hogy el fogom felejteni.) A főzök, a konyha és a kalács szavak németben meglévő hasonlóságát és különbözőségét próbálta a tanárnőnk azzal megvilágítani, hogy egy mondatba fogalmazta őket. Valahogy így: Ich koche in der küche die Kochen. Bocsásd meg nekem Yungmin, de ez a ragyogó arccal elmondott ISI KUKIN INDE CSIKEN KICSEN annyira jópofa volt, hogy én hangosan nevettem – befelé!

Ma még színházat is játszottunk! (Németül, persze a mi tudásunknak megfelelő szinten, felerősítve a kommunikáció szavak nélküli módjait!) Először olvastunk, majd magnóról meghallgattunk egy történetet egy társasházi lakóközösség szokásos hétköznapi problémáiról (rendetlenség a lépcsőházban, túl hangosan zenélnek a lakásban stb…), illetve azok lehetséges megoldásairól. Utána párban nekünk kellett egy-egy, a saját országunkra jellemző lakóközösségi problémát és annak megoldását megbeszélni egymás között, és utána szerepjátékban eljátszani (esetleg leírni). Én Nonával, az iráni lánnyal kerültem párba, és jókat nevettünk, mert egymást is alig értettük meg, de azután nagyon bátrak voltunk, és előadtuk a mi kis jeleneteinket. Persze volt egy kis kavar, mert éppen fordított szereposztással kezdtük, mint ahogy – szerintem (de ezt az ő szemszögéből biztosan Nona is pontosan így gondolta) – előtte megbeszéltük. De ezt azért rögtön az elején észrevettük.

Szegény doki és Youngmin! Pont a két – németül – legrosszabbul beszélő csoporttárs került párba a sorshúzásnál! Izgatottan vártuk az ő jelenetüket, de persze az lett, hogy ők csak külön-külön meséltek el egy-egy történetet. (Most jöttem rá, hogy mekkora különbség valakivel egymást értve társalogni, rögtön a másik által mondottakra is reagálni, ahhoz kapcsolódni, mint csak mondani, mesélni a magad történetét.)

Mindenesetre nagy élmény volt a feladat, az meg külön legyezgette a hiúságomat, hogy a doki a végén megjegyezte, hogy három szereplő volt közöttünk olyan, mint egy színész: Jane, Nona és én.

 

A mai nap az ünnepre készülés jegyében telt el: Herbsfest in Goethe-Institut.

Már napok óta készülődtünk, őszre jellemző képeket, eseményeket gyűjtögettünk, amelyekről még egy-egy kis fogalmazást is írtunk. Minderről készítettünk egy mini kiállítást, egy paravánra fel is ragasztottuk az egészet. (No persze előtte tanárnőnk kijavította a hibáinkat, és újra írtuk egy tiszta papírra – mintha mi mindig is ilyen hibátlanul dolgoznánk.)

Tanultunk egy dalt is („Heho, spann den Wagen an!”),

https://www.youtube.com/watch?v=boSI01wKdPo

Heho, spann den Wagen an.
Denn der Wind treibt Regen übers Land.
Hol die gold'nen Garben, hol die gold'nen Garben!

amit kánonban megtanultunk, és este minden más csoportnak is megtanítottunk. Jó hangulatot keltett. (Mint minden közös éneklés.)

Érdekes ünnep volt! Először a helyi nagyfőnök köszöntötte a megjelenteket, de olyan mézes-mázos stílusban, hogy az jutott eszembe, az ilyen embert esetleg csak a macskája szereti. Feltéve, ha van neki. (Meg is kérdeztem: van neki! Megnyugodtam, mert minden embernek szüksége van egy kis otthoni szeretetre.)

Minden osztály bemutatta a maga kis műsorát. Két külön egyéni színfolt volt. Az egyik egy koreai lány, aki egy-két ismert operából (mint például a Figaró házassága) olyan gyönyörűen énekelt részleteket, hogy csak úgy borzongott belé az ember háta!

Az is klassz volt, amikor egy ázsiai srác egy pengetős hangszerrel (amilyent én még nem is láttam) egy dalt adott elő, és őt egy kameruni fiú kísérte egy érdekes hangszerrel, ami leginkább dobnak nevezhető.

A dobolásnak olyan nagy sikere volt, hogy a hivatalos műsor végén többen beálltunk tanulni rajta.

Elen Pangkop, a kameruni barátunk az arcán olyan földön túli mosollyal (no persze „véletlenül” készítettem is ilyen fényképet) dobolt és tanított, hogy arra gondoltam, nincs is olyan nagy baj addig ezzel a világgal, amíg az emberek egy hangszeren így megértik egymást. Egyformábbak vagyunk annál, mintsem azt sokszor a nagyemberek mondják, vagy elhitetni akarják. És lehet, hogy nem is a matematika, hanem a zene nyelvét ismerik a legtöbben a világon?

Az meg külön a szép pillanatok közé tartozott, amikor egy vörös hajú, hófehér bőrű lány is beállt a sorba a kameruni csoki fekete srác mellé tanulni. Csináltam is felülről egy olyan képet, amelyen csak a dob és az egyik felén két fehér, a másik felén két fekete kéz látható, amint egymással szemben püfölik a dobot. Szerintem nagyon jó.

Némi késéssel (kiderült, egy karambol miatt késett egy órát a vacsora) még poharazgattunk is, illetve az őszre jellemző ételeket is kaptunk enni. Kell az embernek az ünnep is néha.

 

Ugye nem felejtetted el?

A 10. nap tanulsága: Egymás mellett a fehér kéz és a fekete kéz egyforma tud lenni.

...

11. rész

Bonn, 11. nap (2007. november 8. csütörtök)

A 11. nap tanulsága: Szembekötve tisztábban működik az agyad – csak el ne aludj közben!

 

A mai nap a „Wir schreiben einen Test.” jegyében telt el. Még César is korábban jött ma reggelizni, hogy le ne késse a buszt, illetve az iskolát. Utazás közben is ismételtük a nyelvtant, hátha éppen most marad benne a fejünkben. Az osztályterembe érve, meglepetés várt Bennünket: a még korábban érkező társaink felírták a táblára a saját nyelvükön, hogy „Jó reggelt!”. Persze nem állítom, hogy a koreai jelek mindegyikét értettem, amelyek – biztosan Te sem tudtad – nem olyanok, mint a kínai jelek. (Mert ugye az mindjárt más lett volna...) Waleed meg jót nevetett azon, hogy az ő írása elolvasásához még az irányt is eltévesztettem. (Pedig egyszer régen hallottam, hogy az arabok jobbról balra írnak, ezek után érthető, hogy így is olvasnak.)

 

Játszottunk egy jót. Pontosabban játszva tanultunk egy jót. Tanárnőnk előre megírt vagy 30 szót jó nagy betűkkel egy-egy papírra (úgy látszik, ő is előre szeret sokat dolgozni, nem az órán sokat állandóan főszerepelni, mint ahogy a kooperatív tanulást terjesztők újabban nálunk is). Ezeket a terem közepén egy kis körbe lerakta, hogy az óramutató járásával egy irányban haladva, körbejárva folyamatosan olvashassuk. Körbeálltunk, elkezdtünk egymás mögött lassan sétálni. Azután meg elindított egy zenét (Udo Jürgens: Ein Ehrenwertes Haus),

https://www.youtube.com/watch?v=WfP0RB1O1Lg

és amikor az énekes a papírra előre felírt szavak közül valamelyiket kiejtette, akkor az azt tartalmazó papírt közülünk a legfrissebbnek fel kellett kapni a földről. Ehhez ugye egyrészt érteni (pontosabban meghallani) kellett, hogy éppen melyik szót énekelte el, másrészt meg kellett találni körbesétálás közben a földön. Volt nagy versengés, nevetgélés! A szavak egy részét nem is ismertem (egy részüket meg se hallotta a fülem, illetve az agyam), másik részüket igen. Ebben a különleges formájú hallás utáni szövegértésben Jane, a nyugdíjas angoltanárnő tarolt. Mire a többiek (azaz mi) észrevettek a Földön egy szót, addigra ő már derékfájást kapott a sok eredményes hajolgatástól. (De azért jutott mindenkinek néhány papír 1-től 4- ig. Nekem 2, még Youngmin is boldog volt az 1 papírjával.) Utána persze az ismeretlen szavakat megbeszéltük, a tanárnő elmagyarázta őket. (Nem mindig vagyok biztos abban, hogy ilyenkor a megfelelő magyar szót írom le hozzá a füzetembe, ezért amikor hazajövök, mindig megnézem az Interneten a startlap.com honlap német-magyar szótárában, hogy jól sejtettem-e az adott szó jelentését. (Előfordult már, hogy bizony eléggé melléfogtam.)

Amikor újra meghallgattuk a dalt, már sokkal barátságosabb volt a szövege.

 

Azután jött a nap „fémpontya”, a teszt. Még Nona, az iráni lány is ideért időre a fájós fogával.

A feladatsor eleje könnyű volt, a vége felé meg szenvedtem rendesen. Még a „honnan” se akart eszembe jutni németül. („De tanárnő! Én tudtam!”) A végén aztán mégis. A szorgalmi feladatok kb. 80%-át is megcsináltam. Kíváncsi vagyok rá, hány jó lesz köztük. (Tanárnőnk hétfőre ígérte, hogy kijavítja.)

 

Ma megint sorra kerültek néhányan a PDL („Csak hallgatni és mondani!”) szembekötős módszerben, játékban, feladatban. Én is megpróbáltam közben becsukott szemmel „csak hallgatni” (persze hangosan nem mondtam vissza a tanárnő szavait, csak magamban mondtam, hogy ne zavarjam a többieket). A hallgatás ment is, viszont a visszamondás hiányában – hiába no, híresen jó alvókám van – majdnem elaludtam. Közben meg csoda történt: Youngmin barátunk a szembekötős feladatnál többször is a tanárnő után tudta mondani, hogy „ih”! Lehet, hogy eddig is csak az volt a baj, hogy azt hitte, az „isi” jelenti az ént? Vagy ez csak szembekötve megy neki ilyen jól? Holnap majd kiderül.

 

Tanítás után gondolkodtam azon, hogy délután elmegyek Césárral egy általa tervezett, másik várost érintő kastélynézésre, vagy átmegyek gyalog és komppal a Rajna túlpartján velünk szemben lévő domboldalba épített königswinteri kastélyt megnézni, amelyik minden reggel és este, amikor a buszra, illetve a buszról szállunk, csábítóan hívogat a közelségével és a szépségével, de miután elkezdett szemergélni az eső, letettem ezekről a tervekről, és inkább megírtam naplóadósságaimat.

 

Vacsorakor háziasszonyunk olyan lelkesen beszélt a tavalyi bonni (Bonn - Bad Godesberg az itteni városrész neve) őszi karneválról (mi meg olyan érdeklődőek lehettünk), hogy utána nekünk Césárral meg kellett néznünk az eseményről a barátaik által készített filmet is. Nem bántam meg, mert igazán jó hangulatú előkészületeket láthattunk. Hónapokig készültek a lovagi ruháik hétköznapi tárgyakból, fantasztikusan sok jó ötlettel és rengeteg munkával. Tudnak ezek valamit az életről.

Ugye nem felejtetted el:

A 11. nap tanulsága: Szembekötve tisztábban működik az agyad – csak el ne aludj közben!

...

 

12. rész

Bonn, 12. nap (2007. november 9. péntek)

A 12. nap tanulsága: Még az iskola is tud érdekes lenni, ha a tanár olyan!

 

Reggel ki voltunk zárva a tanteremből! A tanárnő volt a tettes. Ugyanis mire mi megérkeztünk, valamennyi tanulóasztal tele volt pakolva holmival, és kíváncsi szemek elől mindegyik asztal letakarva kendővel. Persze azért nem bírtuk ki, és be-bekukkantottunk alája. Hát különböző szerencsetárgyak voltak: patkó, négylevelű lóhere, katicabogár, újévi malac, stb…

 

A falak és a hirdetőtábla meg telerakva képekkel, német mondásokkal. Mind a szerencséről és a boldogságról szólt. Ez volt a központi témánk mára. Azt nem értettem tisztán, hogy a „Glück” a szerencsét jelenti vagy a boldogságot, de úgy tűnt nekem, hogy talán mindkettőt.

 

Kinek mi jelenti a boldogságot? Család, barátok, szerelem, egészség és – nagyon örültem ennek – csak ekkor került elő a pénz.

Arról is kellett beszélnünk, hogy a mi országunkban milyen tárgyakhoz, dolgokhoz fűződnek szerencsét hozó hiedelmek, illetve mik viszik el a jószerencsét. Néha kézzel-lábbal mutogattunk, mert nem mindig ismertük a megfelelő szót németül. Mondjuk egy ilyen szót, mint a kéményseprő németül meg se lehet jegyezni (Schornsteinfeger, de ennél csúnyábbat is láttam az utcán kiírva: Löschwassereinspeizung, ezt napokig tartott megjegyeznem)! De szerintem mindenki értett mindent, és még élveztük is. Az idézetek közül is elég sokat megértettem.

Szegény Youngmint meg nagyon megsajnáltam! Az egyik feladatnál párban azt kellett elmagyaráznunk egymásnak, hogy jelenleg mi a legnagyobb „Glück” a mi életünkben. Az enyém – mondtam neki – jelenleg az, hogy a lányom jövő nyáron férjhez megy. Youngmin meg már most arról ábrándozik, hogy jövő nyáron ideköltözik hozzá Bonnba a családja is (felesége a két kisgyerekkel) Dél-Koreából. TV-je nincs, az interneten keresztül tartja a világgal a kapcsolatot. Próbál addigra lakást is bérelni igazi beépített konyhával, legalább két szobával. Mert most csak egyetemistáknak szánt lakóközösségben lakik egy kicsi szobában, közös konyhahasználattal. Ami persze lényegében olyan, mint az enyém, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy rám reggel-este most is főznek, és én nemsokára hazamegyek az enyémekhez! A „Heimat” szó jelentését ilyenkor érti meg igazándiból az ember! Ilyenkor nem tűnik hangzatosnak, ilyenkor olyan természetesen cseng: HAZA.

Azután meg előkerült a tanárnő táskájából egy fél állatkert: medve, kutya, majom, oroszlán, nyúl stb.

Ezek azért voltak fontosak, mert jött az „N-Deklination”: azok a főnevek, amelyek tárgyesetben, részesetben és birtokos esetben egy –n-t vagy –en-t kapnak a végükre. És hát ezen állatok nevei is ilyenek.

Este nem mentem el a többiekkel kocsmázni („kein Stammtisch für mich”), mert ugye a paksi KKFT-vel kell töltenem a hétvége maradék részét. (Jó társaság, mondhatom!) Azt ugyanis tudtam, hogy a hétvégén közös bonni városnézés lesz, no meg a Kölni Karnevál, és inkább azokra szavaztam lazításként. (De mivel a sörre is fájt a fogam, bekészítettem magamnak egy üveggel célprémiumként, hogy ha végzek az aznapra tervezett munkával, akkor egyedül eliszogatom azt a Kölsch sört lefekvés előtt. Így is lett.)

 

Ugye nem felejtetted el:

A 12. nap tanulsága: Még az iskola is tud érdekes lenni, ha a tanár olyan!

 

13. rész

Bonn, 13. nap (2007. november 10. szombat)

A 13. nap tanulsága: Két kevés együtt elég lehet!

 

Szombaton reggel és a délelőtt nagyobbik részében a paksi KKFT-t írtam.

13 órától közös programja volt a csoportnak: buszos városnézés Bonnban kb. két órán át idegenvezetővel. A hölgy sajnos elég gyorsan beszélt németül, de szerencsére németül is és angolul is elmondta a szövegét, így azután a kevéske angol tudásomat oda tettem a kevéske német mellé, és a kettő közül valamelyikkel majdnem mindent megértettem.

Egyébként színvonalas idegenvezetés volt, sok érdekességet megtudtunk a város történetről, nevezetességeiről. Mivel Bonn a második világháború idején még nem tartozott a stratégiailag fontos német városok közé, így a bombázás gyakorlatilag elkerülte, ezért komplett városrészeket tudtak megőrizni a régi stílusban.

 

Itt hiányoznak a hatalmas felhőkarcolók (csak a TELEKOM-nak van egy kb. 30 emeletes égimeszelője).

 

Ez egy élhető városnak látszik.
Az egyik szélesebb utca két széle beépült a bankok, cégek által használt, 2-3-4 emeletes ultramodern épületekkel.

A mi általunk is lakott városrésztől nem messze található a legtöbb nagykövetség rezidenciája. A Rajna-part azon része különösen elegánsan van kiépítve. Gyalogosok, biciklisek használhatják a közvetlen part melletti szakaszt végig a Rajna mentén. Az autósok csak távolabb járhatnak. (Érdekes, mégis túlélik.)

Persze Németország újraegyesítése (a BRD és a DDR megszűnése) után veszített a város a jelentőségéből, hiszen a történelmi főváros, Berlin újra visszakapta rangját. Igaz – némi kompenzálásként – a szövetségi állam 6 minisztériumát itt hagyták Bonnban. Ezt a városok közti feladatmegosztást a Budapest-centrikus Magyarországról jőve nehéz elhinni. Pedig működik itt is az ország. Talán még jobban is, mint a miénk. Fogalmazzunk őszintén: sajnos sokkal jobban!

 

Az este nagy része természetesen a paksi KKFT szakértők által írt anyagainak szerkesztésével telt el. De már látszik a vége!

 

Ugye nem felejtetted el?
A 13. nap tanulsága: Két kevés együtt elég lehet!

 

14. rész

Bonn, 14. nap (2007. november 11. vasárnap)

A 14. nap tanulsága: A közös vidámság még a rossz időt is le tudja győzni!

 

Vacak szeles, esős, hűvös vasárnap délelőtt van Bonnban. Ez ugye nem számít, ha az embernek nem ott van programja. Mert hát vasárnap 11 órától a csoportnak előre bejelentett elfoglaltságot terveztek Kölnbe. Erre mi vár bennünket Kölnben? Viharos (esernyőt kifordító) szél, szakadó eső, 5-6 fok „meleg”.

Azonban ez mégse számított nagyon. Miért is? Háziasszonyunk napok óta erről áradozott:
11. hó 11-edikén 11 óra 11 perckor kezdődik a Kölni Karnevál. Mert hogy az milyen vidám egy nap, és hogy tavaly ők is, és a filmet is láttuk róluk…

Amint kiléptünk a kölni főpályudvarról a szabadba, ezúttal még a közvetlen közelben tornyosuló világhírű kölni Dóm látványát is felülmúlta az, ami a Dóm lábánál fogadott Bennünket: mindenféle maskarába öltözött emberek ezrei özönlöttek az utcákon!

 

Nekünk azonban előbb egy belvárosi városnéző sétánk volt. Egy igazi tudós kinézetű (olyan Einstein külsejű) 80 éves bácsi idegenvezetett bennünket körbe.

 

Nagyon lassan és érthetően beszélte a németet, így azután mindent meg tudtam volna érteni, ha
       1. nagyobb a szókincsem
       2. nincs ez a karneváli zűrzavar körülöttünk.

De hát nicht zu groß, és éppen elég nagy kavalkád is volt. Így azután többször nagyon sajnáltam az öregurat, meg magunkat is. Magunkat két okból is:
       1. ritkán hallottuk meg az egyébként tényleg érdekes történeteit
       2. órákig a karneválból se láttunk sokat.

A bácsinak egyébként a felesége magyar volt, de ő azért mégsem tanult meg magyarul. (Még van ideje rá, hiszen csak 80 éves!).

Két óra városnézés (római kori várfalnyomok,

képek a 2. világháborús bombázások „eredményeiről”, a Rajna története, stb.) után egy kis karneváli bámészkodás.

Volt itt minden, amit csak el tudsz képzelni: mesefigurák (boszorkányok, angyalok, ördögök, sose láttam még ennyiszer hét törpét,…),

állatok (malacok, kenguruk, medvék, katicabogarak, tigrisek…),

híres emberek (Elvis Presly,…), soha be nem teljesült vágyak (francia lovag, római császár, kalózkapitány, apáca, pap, repülős kapitány, stewardes, viking,...)

 

Meg virsli (rengeteg),

meg sör (még több).

 

Sokan csoportosan, egyforma jelmezbe öltözve rótták az utcákat, és közben táncoltak, énekeltek. Ugyanis rengeteg maskarába öltözött zenekar szórakoztatta az embereket, jártak ők is körbe-körbe a városban.

Némelyik utcában valóságos emberdugók alakultak ki, de azért amikor jött a mentő, akkor pillanatok alatt szétnyílt a tömeg, és átengedte a bajba jutott (a másnaposságból valószínűleg csak holnap ébredő) társukat szállító mentőautót, hogy azután pár másodperc múlva folytatódjék minden úgy, ahogy korábban félbemaradt. Itt nem számított az se, hogy esik, az se hogy fúj!

Délutánra még a sötét felhők is eltűntek az égről (a vidámság legyőzte a gonoszt), és még a nap is kisütött pár órára. Addigra már ezerszámra tapostuk a műanyagpoharakat és a sörös üvegeket (néhányan – no nem közülünk – el is kezdték biztosítani a holnapi kenyerüket az elhagyott üvegek begyűjtésével, visszaváltásával).

A szikrázó eső utáni napsütésben a Rajna partja csodálatosan szép volt a régi és karban tartott házakkal, a még zöldellő fűvel a nagy hajókkal és persze a színes forgataggal.

 

Én - mint fel nem kért zsűri elnök - azokat a jelmezeket értékeltem a legjobban, amelyeket nem a kölcsönzőből vettek ki, hanem a két kezük munkájával, rengeteg ötlet felhasználásával és valószínűleg több nap (esetleg több hét) munkaidő ráfordításával készítettek el. Például az a házaspár tetszett, amelynek férfi tagja szorosan összeillesztett (ragasztott? madzagra fűzött?) parafa dugókból, hölgy tagja pezsgős dugókból készült mellényben sétált.

 

Vagy az a 2 m magas 140 kilós férfi, akit kb. 10 cm x 5 cm-es, színes, különböző nemzeti zászlócskáknak tűnő, szorosan egymás mellé varrt (ragasztott?) darabkákból álló lepel borított (el is neveztem őt magamban „Mr. World”-nek).

 

Benéztem egy-két vendéglőbe is: hát mindenütt muzsikaszó, éneklés, táncolás!

A csoport visszaindult Bonnba, de én még maradtam egy órát. Bámészkodni, fényképezni is akartam még, és hát egy sört is éppen ideje volt meginni!

Az utcán időnként csatlakoztak egymáshoz a korábban konkurenciaként külön zenélő emberek. Például igazi kuriózum volt, amikor három dobzenekar (a fehér ruhás, a zöld ruhás és a sárga ruhás csapat) összeállt egy rögtönzött bandába, és valami hátborzongatóan fergeteges koncertet adott, mindenki táncra perdült a környezetükben erre a ritmusra!

 

Azután 4 óra felé újra beborult, hirtelen sötét lett, és rázendített az eső rendesen. Az embereket ez a legkevésbé zavarta. (Azokat különösen nem, akik bent a kocsmákban vigadoztak.)

Amire kezdett sötétedni, lemerült már mind a két, a fényképezőgépemhez való akupárom (Hiába, no, több mint 100 képet készítettem!), és elindultam vissza Bonnba. Még bent a pályaudvaron is meglepetés fogadott: a vonatra várva ugyanúgy folyt a zenélés, a tánc, a vidámság, mint kint az utcákon.

 

Bent a pályaudvaron igazi elégtétel fogadott: majdnem minden vonat késik 5-10 percet! „wenige min später + + + a few min” szaladtak a betűk a vonatok indulását jelző kiíráson. (Le is fényképeztem rögtön, hiszen ilyen nem mindig adódik errefelé!) Mert hát ezt az emberáradatot még a német precizitás sem tudja ilyen rövid idő alatt el- és visszaszállítani. 

 

„Hazafelé” az emeletes vonaton mi volt? Természetesen fieszta tovább. Persze minden megállónál sokkal többen szálltak le, mint fel, így azután mire Bonn - Bad Godesbergbe értünk, már csak néhány megfáradt jelmezes apácát és papot láttam, majdnem olyan normális élet volt a vonaton, mint a szürke hétköznapokon. Mert hát a ma ünneplő tömegnek is holnap kezdődnek újra a szürke hétköznapok. Lesz miről mesélni hetekig a munkahelyeken, az iskolákban, a családokban, a baráti társaságokban!

 

Este kivételesen paksi KKFT. No meg egy kis lecke, tanulás.

Ugye, nem felejtetted el?
A 14. nap tanulsága: A közös vidámság még a rossz időt is le tudja győzni!

 

15. rész

Bonn, 15. nap (2007. november 12. hétfő)

A 15. nap tanulsága: Nyugodtabb lehetsz, ha pontosan tudod, mi volt a házi feladat!

Izgalmasan kezdődött a nap: reggel 6-kor vettem észre, hogy van még két fénymásolt papír a füzetemben, tele feladatokkal, amikhez még semmit se írtam. Viszont olyan sok volt (és olyan lassan ment), hogy még befelé a buszon se végeztem vele. (Césár egy kicsit furcsán nézett rám, mert megszokta, hogy nekem is mindig kész a házi feladatom.)

Lapítottam bent az órán, hogyan fogom kidumálni, hogy nincs kész a leckém. De nem azzal kezdtünk, így azután volt időm kigondolni a magyarázatot…

A múlt heti teszt eredményhirdetése, dolgozatjavítás volt az első órában. „sehr gut (+)” volt ráírva, meg az, hogy „18,5+2  (20,5/20)”. Azaz 18,5 pontom lett a 20-ból, meg a szorgalmi feladatokra kaptam még 2 pontot. No persze könnyű volt, pl. Césárnak 20-ból 20 pontja lett, és Youngmin is 18,5 pontot ért el, szegény szaudi doki volt csak nagyon elkeseredve a 8 pontja miatt. (Segítenék én neki szívesen, de megteszi ezt Jane, az angoltanárnő, és Waleed jobban is jár vele, mint velem, a másik félszeművel…)

Azután jött a házi feladat megbeszélése, de nem került még mindig sorra az én félbehagyott problémám.  Lapíthattam tovább…

Amikor belekezdtünk az új anyagba, akkor derült csak ki (számomra), hogy a tanárnő pénteken a nap vége felé nem azzal a szándékkal adta ki azt a három fénymásolt oldalt, hogy az (is) házi feladat legyen, hanem azért, hogy majd hétfőn ezzel folytatjuk. (De legalább könnyebben ment órán, amit már reggel megcsináltam. Nézte is a szomszédom, hogy miért van már nekem kitöltve egy része?!?)

 

Azért ebben a soknemzetiségű közegben érdekes lehet a tanítás is! Az egyik csoportfeladatnál látom ám, hogy Nona, az iráni lány nagyon magyaráz Youngminnek. El kezdtem figyelni, hátha tudok segíteni. „Móglis!”. „Móglis” – csatlakozott a líbiai fiú is bólogatva Nonához. Szegény Youngmin (tudod, aki ISI KUKIN INDE CSIKEN KICSEN) persze nem értette. No persze nem is csodálom, mert ő is visszaesett az ich-ből az isi-be. Persze a „móglis” valójában „mőglih” (möglich) lett volna, csak ők szenvednek az „ő” hangtól nagyon. Hát még a doki mennyire!
 

Kezd túl sok lenni az órákon a nyelvtan… „N-Deklination” hát ez egy szörnyűség! Most kezdtem először érezni azt, hogy nem tudok én már olyan sokat németül tanulni (egy emberöltő kevés hozzá), hogy ez nekem egyszer majd valaha is hibátlanul menjen! És akkor a der-das-die – ről még nem is beszéltem! Miért kell a szavakat még ezzel is nehezíteni?! Meg kellene már egyszer reformálni ezt a német nyelvtant! Nekem lenne pár könnyítő ötletem! (Ezt nem érdemes rájuk bízni, hiszen pár éve a „ss” és a „ß” problémához is hozzányúltak, de mégis megmaradt a kettősség! Pl. „daß” helyett „dass” lett, de megmaradt a „Fuß”. Csakhogy gyötörhessék szegény németül tanuló embereket!)

 

Kaptunk egy érdekes feladatot. A csoport egyik fele kiment a teremből, nekünk meg ki kellett találnunk, hogy egy kb. 3 m hosszú vékony kötél és jómagunk felhasználásával hogyan fogjuk majd a bejövő társainknak elmagyarázni, hogy a 9 Wechselnprapositionen (in, an, auf, unter, vor, hinter, zwischen, neben, über – csak azt tudnám, miért nincs köztük az „ober” is, ha már az „unter” ott van?) közül melyik mit jelent. Césár ötlete tetszett a legjobban: kiegyenesítve letette a kötelet a földre két szék közé, ráállt az egyik székre és hidat képezve áthajolt a másikra, „über die Leine”.

 

Aztán meg rajzolnunk kellett. Mindenkinek a sajátjával, így nekem az én rajztudományommal. Az irányokat gyakoroltuk. Magnóról jöttek az utasítások, hogy a papírra mihez viszonyítva mit és hova rajzoljunk. Hát házam nekem is lett, annyi ablakkal és ajtóval, mint kellett, de az egyik részt nem értettem, és elcsúsztam az ábrával rendesen.  Onnan kezdve már csak a napocskám került jó helyre, de az is csak azért, mert mindegy volt, hogy jobbra vagy balra rajzoljuk…

 

Ma nagyon figyeltem a házi feladatnál, nehogy megint megjárjak, de most meg annyi leckét kaptunk (vagy csak én vagyok nagyon lassú, pedig az interneten nagyon jó gyorskereső szótárak vannak), hogy már négy órát dolgoztam vele, és még mindig sok van belőle.

Ma sajnos egy új szót is tanultam: Ich bin „verschnupfe” (náthás). Először is Jane reggel önként karanténba vonult (elköltözött a helyéről a terem egyik sarkába, a lehető legtávolabbra tőlünk), mert nagyon náthás, és nem akart megfertőzni bennünket.

Erre fel én is benáthásodtam! (Valószínűleg a vasárnapi, ernyőt kifordító karneváli szeles idő okozhatta.) Este a vacsoránál nagyon kedves volt a házi asszonyunk, mert látva, hogy fújom az orromat, megkérdezte, hogy csináljon-e nekem egy erősítő teát? De mivel nem akkora a probléma, nem akartam ezzel is fárasztani, hiszen dolgozik szegény reggelről estig, és még ránk is főz esténként.

Ugye, nem felejtetted el?

A 15. nap tanulsága: Nyugodtabb lehetsz, ha pontosan tudod, mi volt a házi feladat!

 

16. rész

Bonn, 16. nap (2007. november 13. kedd)

A 16. nap tanulsága: Tetszik  a szülőknek, ha nem csak hagyományos tanulás van egy iskolában!

 

A náthám elhatalmasodott rajtam. Akkorákat tüsszentettem, hogy David biztosan felébredt a szomszéd szobában.

Az iskolában az irányok gyakorlásánál a páros munka során Jane rajzolta, amit én az előttem lévő színes festmény alapján mondtam neki. (A festményt kellett neki lemásolnia az én szöveggel történő irányításom alapján, anélkül, hogy ő látta volna előzetesen a festményt.  Szerencse, hogy ügyesen tud rajzolni, és még a németet is kiválóan érti. Az égig érő létra különösen jól mutatott a szivárvány alatt. Főként azért volt ez nagy tett, mert azt sem tudtam, hogyan mondják németül a szivárványt…

Eltűnt a házból Daniel, a kolumbiai fiú? Napok óta nem találkozom vele.

Este a vacsoránál volt egy jó kis beszélgetésünk Theresiával, háziasszonyunkkal a bonni iskolákról. Nagyon tetszik neki, hogy a diákok a hagyományos tanulás mellett sok mindent csinálnak, közös projekteket, színielőadásokat stb. (Ő is járatta a gyerekeit zeneiskolába, színistúdióba.) Ilyen szemlélettel elmehetne Magyarországon oktatási miniszternek! (Mi biztosan jól járnánk vele.) Césár, a francia fiú irigykedve hallgatta őt, mert náluk bizony ez a módszertani sokszínűség (még?) nem jellemző. Én meg mondtam nekik, hogy pár évvel ezelőtt voltunk Stuttgartban tanulmányozni a német tanárképzési modellt, és annak több eleme be is épült az új magyar tanárképzési rendszerbe. (Vigyáznom kellett, azt nem akartam elárulni, hogy én nemrég 4 évig közoktatási helyettes államtitkár voltam Magyarországon, nem akarok itt ezzel villogni. Én most diák vagyok.)

 

Ugye nem felejtetted el?

A 16. nap tanulsága: Tetszik  a szülőknek, ha nem csak hagyományos tanulás van egy iskolában!

 

17. rész

Bonn, 17. nap (2007. november 14. szerda)

A 17. nap tanulsága: Az idegen nyelv olyan, mint a matematika: nem vezet hozzá királyi út!

 

Tényleg eltűnt Daniel, a kolumbiai fiú? Hétfő óta nem láttam, se a házban, se a Goethe-Intézetben az órák közti szünetekben. Gyanús, hogy az ajtaja résre van nyitva reggel is, este is, pedig mindig magára csukta, amikor megjött.

Susanne, a tanárnőnk ma a gyakorlatban igazolta, hogy Theresának igaza volt az este. Mármint a német oktatási rendszer módszertani gazdagságával kapcsolatos elismerésével.

A tanárnő megint fél órával korábban érkezett, hogy berendezze a termet. Az asztalok két oldalára egymással szemben egy-egy szék, minden asztalra több - összesen 7-8 féle különböző - nyelvtani feladat és egy-egy függőleges síkú amőba játék volt előkészítve. Játszottunk párban, a nyelvtani szabályokat gyakoroltuk versenyezve. Először úgy tűnt, a tanárnő lesz a párom: „Ich habe keine Schans!” mondtam neki nevetve. Szerencsémre nemsokára megjött a hiányzó Mona, a líbiai lány, vele már több eséllyel küzdöttem.

Felváltva adtunk egymásnak feladatot a tanult nyelvtani szabállyal kapcsolatban. A játék pedig a síkbeli amőba, de újabb bábud csak akkor van, ha meg tudtad oldani a feladatot. Így azután a másik lehet, hogy könnyen kirak négyet egymás mellé, mert lehet, hogy 2-szer, 3-szor ő jön egymás után. (Tudással irányított szerencse.)

Nem bírtunk egymással Monával: az elején neki volt több bábuja (már majdnem bajba kerültem), de azután belejöttem, és örülhetett, hogy megúszta azzal, hogy elfogytak a feladatok. Szóval igazságos döntetlen született. Miként a másik feladatnál is.

A páros verseny mellett volt más játék is: két 4 fős csapatra osztottak bennünket (ma csak 8 fős volt az osztályunk). Minden diák felírt 10 szót külön-külön egy-egy kispapírra a már átismételt témákból azon szavak közül, amelyeket előző héten kiadott a tanárnő előzetesen megtanulni (volt vagy 300 szó…). Utána egyesével el kellett magyaráznunk az általunk írt szavakat a másik csapat részére, ők meg kitalálták – vagy nem. És fordítva. A négy csapattag sorban egymás után húzott egy-egy szót a lefelé fordított lapokból, és azt ő magyarázta a másik csapatnak, így mindenkire sor került. Mindenki sorra került minden szerepben: mindenki beszélt is, hallgatott is, gondolkodott is. Azért az valami volt, amikor Youngmint kellett kitalálni! (Először megérteni, milyen szavakat mond! De Waleed se volt kutya!) Ha nem lett volna ott a tanárnő, akkor lehet, hogy még estig se találtuk volna ki egyik-másik szót! Néha ugyanis közbe kellett avatkoznia, mert gyanús lett neki, hogy mást magyaráz a soros csapattag, mint amit jelent a szó. Persze könnyű annak, aki minden szót ismer!

Egy-egy kör előtt a csapat valamelyik játékosa dobott egyet a ragadós kis szivacslabdával a céltáblára (ami olyan volt, mint a darts táblája), és amennyit dobott, abban a körben annyi pontot kapott a csapat minden általa kitalált szóért. Az ellenfél az elején szerencsésebb volt a dobással, de a végén már nemcsak a kitalálásban volt jobb a csapatunk, hanem a dobásszerencsében is. Végül is simán nyertünk. Köszönhetően elsősorban Jane-nek és Césarnak. (Nekem ez a játék - az én szerény szókincsemmel nem csoda - nem ment jól. Észre kellett vennem, hogy rengeteget kell a szavakat tanulnom, a beszédet gyakorolnom, mert így az a kevéske tudás is csak lassan mozgósítható. Hiába no, a nyelvtudást se lehet varázsszóra elsajátítani! Az idegen nyelv ebből a szempontból éppen olyan, mint a matematika: nem vezet hozzá királyi út!)

Annak persze azért örültem, hogy a legtöbb pontot érő szót a végén én találtam ki. Ilyen a vakszerencse!

 

Vacsoratéma a háziasszonnyal: nagyon kevés gyerek születik (az értelmiségi családokba különösen), és egyre kevesebb embernek kell eltartania az egyre öregedő társadalmat. A nyugdíjreform ezért állandó központi téma az európai országokban. Franciaországban éppen emiatt sztrájkolnak a kormány ellen. (Pedig a franciák állítólag pozitív irányban kivételek a szaporulat mértékével.)

 

Holnaptól sztrájkolnak a vasutasok Németországban: lehet, hogy mégsem tudok a hétvégén elmenni Frankfurtba meglátogatni Friss Pétert?

 

Ugye nem felejtetted el?
A 17. nap tanulsága: Az idegen nyelv olyan, mint a matematika: nem vezet hozzá királyi út!

 

18. rész

Bonn, 18. nap (2007. november 15. csütörtök)

A 18. nap tanulsága: Ha a nagy kő leesik a szívedről, már az időt se sajnálod annyira magadra!

 

A suliban ma Youngmin „csumahe”-jét kellett megfejtenem. Először Schumacherre gondoltam, de furcsállottam egy kicsit a dolgot, mert szó se volt a témában sportról. Belekerült egy kis időbe, meg némi fejtörésbe, mire meg lett az eredmény: „zu machen”.

A jelzős szerkezetek ragozását tanultuk. A tanárnő lelkesen elmagyarázta a feladatot, kivetített egy példát, aztán még egyet, meg egy harmadikat is. A feladatok nem teljesen ugyanolyanok voltak, mi meg Jane-nel nem igazán értettük, hogy most melyiket kell csinálnunk? Mindegyiket? A tanárnő meg azt nem értette, hogy mi mit nem értünk (főként azért, mert mindenki más úgy tett, mintha értené). A végén persze csak-csak összejött nekünk is, de megjegyezte, hogy pont a két tanár nem érti, mi a feladat.

Ma gonosz voltam Waleeddal. Nem megy neki az Istenért se (sőt talán Allahért se) az ő és az ű hangok kiejtése. A tanárnő már mindent elkövetett vele, felrajzolta a táblára, hogy a csücsörítéseknél hogy állnak az ajkak, elmagyarázta neki a hangképzés mikéntjét, külön gyakorolt vele. Aztán a szünetben én is adtam neki egy gyakorló feladatot. Leírtam és fel is olvastam neki, hogy „Ich bin in Sükösd geboren.” Neki „csak” a „Sükösd” szót kellett utánam mondania. Jókat nevettünk!

 

Már megint teszt! Szövegértés. Nem volt nehéz. A 90%-osra sikerült olvasás-szövegértési tesztem és az elkészült paksi KKFT feletti örömömben (nagy kő esett le a szívemről) - először az itt tartózkodásom két és fél hete alatt - megjutalmaztam magam, és hétköznap délután (!) elmentem be a belvárosba sétálni és fényképezni egyet (gyorsan vettem is egy sapkát meg egy kesztyűt, mert olyan hideg volt).

 

Azután meg este elmentem kocogni néhány km-t, hátha kiűzi a náthámat.

Van még bő egy hetem, azt most már szeretném - elsősorban - német tanulással és egy kis bámészkodással tölteni (elvégre szabadságon vagyok), de azért esténként és kora reggel mindig elérhető vagyok e-mailen, és dolgozok is még egy kicsit. A munka nemesít.

Vacsoránál már háziasszonyunk is kérdezte, hogy nem láttuk-e Danielt, a kolumbiai fiút mostanában. Mert, hogy neki nem szólt, egy üzenetet se hagyott papíron, hogy elmegy, és egész héten nem látta. Mivel nyitva volt az ajtaja, ma megnézte, bent van-e, de nem találta Danielt se, a bőröndjét se, a számítógépet se. Valószínűleg hazament Kolumbiába. Mi sem értettük ezt az egészet! Olyan ez, mint egy krimi. Megígértük, hogy másnap a Goethe-Intézetben rákérdezünk az ibizai spanyol hölgynél, illetve a zaragozai fiúnál, mert ők sokat szoktak Daniellel beszélni spanyolul, hátha ők tudnak valamit.

Ugye nem felejted el?
A 18. nap tanulsága: Ha a nagy kő leesik az égről, már az időt se sajnálod annyira magadra!!

 

19. rész

Bonn, 19. nap (2007. november 16. péntek)

A 19. nap tanulsága: Az ember fia (még a tanár is) örülni szokott, ha megdicsérik!

 

A legnagyobb szörnyűség számomra: hallástesztek. 60%, 67%. Az „éppen megfelelt” alsó határa 60%. Azaz éppen megfeleltem. Ez van. Ha a szövegből nem értek több kulcsszót, akkor a finom részletekre rákérdező tesztben többször csak tippelni lehet. Egyik kérdésről halvány gőzöm se volt (és persze el se találtam a helyes választ), és még három dologban is bizonytalan voltam. Aznap nem lett volna érdemes egy lottót kitöltenem, mert mindháromnál a másik, a rossz válasz mellett döntöttem. (Bezzeg Youngmin, a délkoreai! Amikor befejeztük a tesztet, elkezdett dühöngeni, erre a végén kiderült, hogy 100%-os a hallás utánija. (Vagy csak szerencsésen lottózott?)

Hogyan lehet ezen javítani? Tudom, érdemes lenne megfogadni Susanne tanácsait: sokat élni német közegben, de legalább sok német műsort hallgatni (rádió, rajzfilmek, hírek, filmek stb…) Azt mesélte, hogy amikor Portugáliából 21 évvel ezelőtt idejött, először neki is csak összefüggő zaj volt a német beszéd. 21 évem még nekem is biztosan van rá. Ha például naponta megtanulnék 3 szót (ez egy darabig persze könnyű, csak 100 nap után már mind  a 300 újat kellene tudni…), az egy évben kb. 1000, 5 év alatt 5000, azzal már lehetne kezdeni valamit. Az utána következő 16 évben már élvezném is a német nyelvet. Később pedig már elég lenne naponta 1-1 új szót megtanulni.

 

A tanárnő megkérdezte, hogy mit szeretnénk csinálni a jövő heti órákon? Persze amelyikünknek a hallás utáni teszt és a beszéd megy nehezebben, az azokat, akinek a nyelvtan, az azt szeretné többet gyakorolni.

Ma pedáloztam egy kicsit, megdicsértem a tanárnőt. (Biztosan jól is esett neki. Kinek nem esik jól, ha dicsérik?!?) Mert amikor megkérdezte, mivel voltunk eddig elégedettek, akkor a többiek előtt mondtam neki, hogy a módszertani sokszínűség nagyon tetszett. Ezeket az ötleteket viszem is magammal haza. (Persze tudja, hogy én is tanárember vagyok, ezért különösen jól eshetett neki a dicséret egy szakmabelitől.) Azt is elmondta, hogy ő önszorgalomból nagyon sok módszertani kurzuson vett részt, mire ideáig eljutott.

Suli után délután kisütött a nap. Irány a Bonn centrum ismét! Sok fénykép, séta, házak, csillogó-villogó modern áruházak. (Mindenesetre jót lehet melegedni bennük.)

 

A nap híre otthon fogadott e-mailen: hiánypótlás nélkül elfogadták a pécsváradi KKFT-nket! Rögtön meg is írtam a szakértőinknek, hadd örüljenek ők is! Sokat dolgoztunk együtt az anyagon, esténként, hétvégeken is. Hát akkor örülni is együtt örüljünk!

Mivel tegnap bevált a futás (jelentősen csökkent – sőt majdnem teljesen megszűnt – a náthám), sötétedés előtt ismét kocogtam néhány kilométert. Most a vasúti sínek felé. Egyszer csak jött hátulról egy vonat. Itt nem sokáig kell hallgatnia a lakosságnak egy-egy vonat zakatolását: kb. 5 másodperc alatt elszáguldott mellettem az ICE. (Hát, még ha egymással szembe futottunk volna!)

Délután még egy jó hír ért a futás után. Megjött Césár a Zertifikat nyelvvizsgájáról (szegény előtte azt hitte, hogy ingyen lesz neki mint a Goethe Intézetben pénzért tanuló diáknak, de fizettettek vele vagy 90 eurót), és azt mondta, talán sikerült is neki. Legalábbis úgy érzi. A hallás utáni teszt elég nehéz lehetett, mert arra még ő is panaszkodott, pedig neki az jól megy. Legalábbis hozzám viszonyítva.

 

Ugye nem felejted el?
A 19. nap tanulsága: Az ember fia (még a tanár is) örülni szokott, ha megdicsérik!

 

20. rész

Bonn, 20. nap (2007. november 17. szombat)

A 20. nap tanulsága: Ami elromolhat, az el is romlik, de a lényeg az, hogy minden jó, ha jó a vége!

 

Szinte hihetetlen volt: a reggeli ébredéstől déli egy óráig a Frankfurtba utazás minden szakaszába becsúszott valami gikszer.

1. Kezdődött azzal, hogy a vacsoránál csak azt mondtam háziasszonyunknak, hogy délelőtt 10 órakor megyek vonattal Frankfurtba, de azt nem, hogy már 8 órakor szeretnék reggelizni. (Pedig emlékezhettem volna arra, hogy hétvégeken ő sokáig szokott reggel aludni.) Most is így volt: amikor 8 órakor lementem a konyhába, reggelinek még se híre, se hamva. Na jól van, nem dőlt össze a világ, majd a pályaudvaron veszek valamit, de legalább el tudok menni a 8 óra 13-kor induló helyi járattal. Hát nem így történt!

2. 8 óra 11-kor már se híre, se hamva nem volt a 8 óra 13-ra kiírt 612-es busznak! 20 perc várakozás után jött a 614-es. Az is korábban egy kicsit a menetidejénél, így azután reggel korán több buszhoz futó embert láttam az egyes megállóknál. Egyszerűen az történt, hogy alig volt felszálló ember, és mivel a busz nem ment lassabban a szokottnál, hamarabb odaért.  (Azért miután a harmadik buszra szaladó embert is bevárta a sofőr, elkezdett lépésben vezetni.)

3. Éppen bent áll a földalatti (vagy ahogy itt nevezik: U-Bahn), de nem mertem felszállni rá, mert 63-as szám volt rá kiírva, én meg eddig mindig a 16-os járattal mentem be a bonni főpályaudvarra. Gyorsan elkezdtem keresni a térképen, hogy ez hová megy, de a vezető nem úgy gondolta, hogy neki kötelessége bevárni a bizonytalankodókat, így erről is lekéstem. (Persze kiderült, ez is a főpályaudvar felé ment, no de mi lett volna, ha mégse, én meg felszállok rá, és a végén lekésem a frankfurti vonatot?)

4. Bonn, főpályaudvar. Időm volt még bőven, de jobbnak láttam, ha előbb megveszem az automatánál a jegyet, és csak utána reggelizem. Jól tettem! Az első automata rossz volt. A második meg csak az 50 euróst vette be a gyomrába, a 10 eurósom nem kellett neki. Az 5 eurós igen, de még kellett volna neki 1,20 euró, és a fémpénzek is megülték a gyomrát. Többféle, sőt mindenféle lehetséges matematikai kombinációban. Erre odahívtam egy személyzethez tartozónak tűnő fiatalembert (kiderült, tényleg az a dolga, hogy segítsen az utasoknak), hogy majd neki, aki mégis csak idevalósi, neki biztosan menni fog. Magabiztosan látott neki a feladatnak („most megmutatom ennek a külföldinek, hogy csinálja ezt egy idevalósi”), de ugyanúgy járt, mint én. Pedig tényleg rendes volt, még a saját pénzével is megpróbálta. (Látta, hogy van pénzem, és okkal bízhatott benne, hogy ha az övét elnyeli, odaadom neki az enyémet.) 10 perc sikertelen kísérletezés után már kezdtem aggódni, hogy hiába indultam el otthonról korán, a végén lemaradok a vonatról. Megkérdeztem tőle, hogy én akkor most mit tegyek?!? Azt mondta, hogy a bejáratnál balra vannak még automaták, ott biztosan sikerülni fog.

5. No igen, de ott, ahol én jöttem be, csak a helyi közlekedéshez árultak jegyeket. Gondoltam, elrontottam a rechst-links választást. Pedig határozottan emlékeztem rá, hogy „links”-et mondott, még meg is néztem, melyik kezem az, és arra is mentem…) Visszamentem, megkerestem őt újra. Kiderült, hogy ő a főbejáratra gondolt, nem a föld alatti bejáratra, ahol mi voltunk. Elkísért oda, és persze végül lett is jegyem.

6. Megreggeliztem a pályaudvaron, de még maradt 14 percem az indulásig. Legalábbis azt hittem, mert ugye a német vonatok pontosan járnak, mint a svájci óra. De láss csodát, nemsokára bemondták a hangosba, hogy az én vonatom 15-20 percet késni fog! A végén 25 percet késett! Valószínűleg még az éjszaka befejeződött – a helyiek szerinti eddigi itteni legnagyobb – vasutassztrájk nyomait viselte magán a vasúti közlekedés, de azért a német pontosságba vetett hitem mégis erősen megkérdőjeleződött, mert szinte valamennyi járat késett 10-15 percet. No de előbb-utóbb csak megjött a Bécsbe tartó ICE (Gondoltam is, mi lenne, ha én is odáig mennék, onnan már csak egy ugrás Budapest, azután Baja!) Felszálltam, ülőhely is volt, most már rendben vagyunk. Gondoltam én.

7. Jött a kalauz. Én magabiztosan nyújtottam át a menetjegyemet. Ő magabiztosan és hosszasan nézte. Annyira hosszasan, hogy már kezdett gyanús lenni. De a végén nem ő lett gyanús, hanem én. Kiderült ugyanis, hogy a jegyem nem „gültig” erre a vonatra! Magyaráztam neki, hogy én előzetesen megkérdeztem, hogy jó-e az IRE jelű jegy (az automatákban nem volt ICE jelű), és azt a választ kaptam, hogy igen. (Mondtam is később a korábbi válaszadómnak, hogy most már legalább ő is jól megtanulta ezt a dolgot, tudni fogja ezután.) Végül is nagy baj nem lett, a 9 euró különbözetet kifizettem (mindjárt a visszaútra is, hogy legalább az nyugodt legyen), és utazhattunk végig a Rajna völgyében, csodaszép dombok, városok mellett elsuhanva. Most már odaérek! Írtam is Friss Péternek rögtön egy SMS-t, hogy 25 perccel később indultunk, ráérnek kijönni elém. Lehet, hogy nem kellett volna írnom?

8. Útközben kaptam Pétertől egy SMS-t, hogy 12 óra 45-re kint lesznek a feleségével a főbejárati csarnoknál. A vonatunk már 12 óra 42-re beért, le is szálltam, de a peron végétől nem mertem elmozdulni se, mert akkora volt ez a pályaudvar, hogy azt hittem, akármerre is indulok el, rögtön eltévedek benne!

12.45: Péterék sehol. Felhívom a mobilján, csak üzenetrögzítő fogad. 12.50: Péterék sehol. No lesz, ami lesz, mégiscsak megkeresem én azt a főbejárati csarnokot! Elindultam. Egyszer csak csörög a telefonom, Péter az, kérdezi, én merre vagyok. Mondom, de addigra már látom is őt, amint jön szemben a tömegben. Megérkeztem Frankfurtba. Most már biztos!

9. Az első étterem, ahová ebédelni akartak vinni, az persze szombaton zárva volt. A nap történései után én ezen már meg se lepődtem.

 

Azután persze találtunk másik éttermet (van belőlük "egy-kettő" a belvárosban). Ezzel véget is ért pechsorozat, mostantól kezdve minden jól sikerült. Ettünk egy finomat, és nyakunkba vettük a várost.

Frankfurt. A világ 10 leggazdagabb városának egyike. A pénzvilág egyik központja. Itt van a világ egyik legnagyobb tőzsdéje. Az Európai Iskolát is az Európai Bank csillogó-villogó felhőkarcolójának dolgozói építtették. „Csak” 6 millió euró (kb. 1,5 milliárd forint) támogatással. A világ egyik leggazdagabb iskolája. (Horn Gyuri otthon sokak által irigyelt AKG-je is eltörpül mellette.) Ebbe a suliba elsősorban a világ minden részéről idekerült pénzügyi dolgozók gyerekei járnak, azután azon cégek dolgozóinak gyerekei, amely cégek a tanulónkénti éves átlagos („csekély”, közel 4 millió forintnyi) bekerülési költséget befizetik. Ha marad még hely, akkor jöhetnek a nagykövetségek, külképviseletek és a helyi európai intézmények dolgozóinak gyerekei. Szóval nem éppen a legszegényebb réteg gyerekei járnak ide. Egy színes gyermek kavalkád az iskola. Angol, német, francia és olasz szekció közül lehet választani a tárgyak tanulásához, és ha igényled, - valamelyik EU-s - anyanyelveden tanulhatsz nyelvet és irodalmat. Itt azután legalább egy nyelven megértik egymást a gyerekek. A tanárok is. (Minden EU-s ország küld és fizet – a gyereklétszámtól függő igénynek megfelelő mennyiségű – anyanyelvi tanárt. Persze Németországból vannak a legtöbben, Magyarországról pedig a legkevesebben. Azt az egy-két tanárt is sajnálja fizetni a magyar minisztérium. Itt Frankfurtban nem is értik a szegénységnek ezt a szintjét.)

A város. Az ember ámul és bámul. A 2. világháború 33 bombatámadása közepette nagyrészt megsemmisült belváros gyorsan újjáépült. Az épületek egy része (pl. a városháza és a főtér több épülete) eredeti köntösét kapta vissza,

 

mások helyén modern felhőkarcolók meredeznek az égig. A templomokat a dombtetőre szokták építeni (ha van domb a közelben), hogy az ember rájuk nézve egyből az eget, az Úr nagyságát csodálja. Ezeket a felhőkarcolókat - van belőlük már vagy 25 - nem kellett dombra építeni, ahhoz hogy elámulj a közelükben!

Végigsétáltunk a Majna hídján („Franfurt am Main”, de persze a másik – a korábbi NDK-s – Frankfurt az „Frankfurt an der Oder”, mert ugye „der Main” és „die Oder” – csakhogy szokja a németül tanuló külföldi.), megnéztük a kirakodóvásárt. (Láttam egy régi hokedlit 1, azaz egy centért, ami ugye 25 Ft. Le is fényképeztem rögtön, jól illik a felhőkarcolók mellé.)

A város már kezd karácsonyi díszbe öltözni, éppen akkor állították fel a városháza épülete elé a hatalmas fenyőfát, és ott jártunkkor kinyúló karú darukról díszítették.

A kirakatok is kezdenek ünnepi ruhát ölteni, itt 3 nap múlva nyit a karácsonyi vásár.

A sok sétától kellemesen elfáradtunk, de azért a finom otthoni vacsora után még egy kis „Frankfurt by Night” útra visszamentünk a belvárosba. Felmásztunk (na jó, lifttel) egy magas ház tetejére, „onnan néztünk szerteszét”. Gyönyörű volt a kilátás!

Ámulatba ejtő ez a csillogó-villogó nagyváros, de azért egyre jobban hiányzik nekem az én rezeda szagú otthonom melege.

 

Ugye nem felejtetted el?

 

A 20. nap tanulsága: Ami elromolhat, az el is romlik, de a lényeg az, hogy minden jó, ha jó a vége!

 

21. rész

Bonn, 21. nap (2007. november 18. vasárnap)

A 21. nap tanulsága: Olcsóbb az utazás, ha a vonaton meg tudod értetni magad!

 

Reggeli után indulás vissza Bonnba. Amikor a vonaton a kalauz kérte a jegyet, én nyugodtan adtam neki oda. (Az IRE jegyem mellé az előző nap a vonaton az oda-vissza útra kifizetett ICE-IRE különbözetről szóló másik jegyet is.) Ő ugyanolyan hosszasan nézte, mint a tegnapi kalauz (csak kevésbé intelligens képpel), ugyanolyan gyanús lett ez nekem, és ugyanolyan gyanús lettem én a végén! Ki akarta még egyszer fizettetni a különbözetet, de nem hagytam magam, mert megnéztem előzetesen, hogy rá van-e írva a pótjegyre is a „hin” és a „rück”. Rá volt írva! A végén persze én győztem (német nyelven), és elnézést kért, jó utat kívánt! Később a leszálláskor kerestem a tekintetét a peronon, hogy elköszönjek tőle, de nem akart észrevenni…

Persze, hogy az ICE nem Bonn főpályaudvarán állt meg, mint odafelé! Megálláskor gyanús volt a kiírás, hogy Siegburg/Bonn. Meg is kérdeztem egy másik kalauznőtől, hogy megáll-e a főpályaudvaron is a vonat? Jó ötlet volt a kérdezés, mert nem állt meg, legközelebb csak Kölnben. Szerencsére azért így sem vesztem el, mert a Siegburg nevű városka (falu?) olyan közel van Bonnhoz, hogy a 66-os metróval könnyedén, átszállás nélkül be lehetett menni a főpályaudvarra. Egy kicsit néztem a kirakatokat, lefényképeztem egy tündéri, vidám „műállatkert” kirakatot, amiben vagy százféle aranyos plüssállat tette vette a dolgát.

 

 

Bonn - Bad Godesbergben meg persze éppen lekéstem a 612-es buszt. (Kb. 5 másodpercen múlott, mert megint elment korábban. Bezzeg a 20 perccel későbbi még késett is egy percet!)

De aztán szerencsésen „haza”értem.

 

Vasárnap délután, majd este:

Kocogás a környező városrészben. Naplóírás. Egy kis munka. Sok tanulás. (Kedden záró tesztet írunk!)

 

Ugye nem felejtetted el?

A 21. nap tanulsága: Olcsóbb az utazás, ha a vonaton meg tudod értetni magad!

 

22. rész

Bonn, 22. nap (2007. november 19. hétfő)

A 22. nap tanulsága: Néha még azt sem árt tudni, hogy hol a pince a házban!

 

Az iskolában a legszörnyűbb nyelvtani dolgokat tanultuk: igék, elöljárószók és vonzataik, meg darauf, meg worauf, meg wovon stb. Odaraktak elébünk vagy 100 ilyen igét, meg kifejezést, amiknek a felét se értettem. Sok-sok kérdés, sok-sok válasz. Olyan távolinak, elérhetetlennek tűnt az egész! (Utána egész este ezeket szótáraztam, de megtanulni képtelenség ilyen sokat ilyen kevés idő alatt…)

Történtek azért érdekes dolgok is az órán. Az egyik feladatnál párokba osztottak bennünket, és a pár mindkét tagja kapott két lapot. Az egyiken egy teljes szöveg volt, azt fel kellett olvasni a másik részére. A másikon egy hiányos szöveg volt, azt meg ki kellett egészíteni a párod által felolvasottak alapján. Szóval olvasás és beszéd, illetve hallás és írás. De hogy nehezebb legyen, a pár két tagja háttal ült egymásnak. Jókat nevettünk, mert hamarosan bábeli hangzavar alakult ki az osztályteremben, hiszen minden pár egyszerre mondta a magáét. Az én párom most a tanárnő volt (Nona a bevándorlási papírjait intézte ma), de az „umschritt” szót neki se sikerült számomra úgy elmondania, hogy én azt hibátlanul le tudjam írni. (Persze azért sem volt esélye, mert nem is tudtam mit jelent a szó. Mondtam is először, hogy „Ich höre nicht!” Másodszorra meg: „Jetzt höre ich, aber ich verstehe nicht!”)

Az egyik feladat kapcsán Mona elárulta magáról az osztály előtt a nagy titkot: terhes, és jövőre gyereke születik!

A mai nap vidámságát egy kicsit már beárnyékolta a másnapi vizsga. Mindenkiben ott motoszkált az, hogy mi lesz holnap?

 

Egész délután és este tanulás, ismétlés, szótározás.

 

Délután egyszer csak csengettek! Ki lehet az? Talán Césár nem vitt magával kulcsot? Esetleg az elveszett fiú, Daniel jött vissza? Egy vadidegen fiatalember állt az ajtóban, aki szép németséggel megkért arra, hogy mutassam meg neki a villanyórát és a gázórát. Nem akarta elhinni, hogy nem tudom, hol van. „Wo ist die Keller?” A pincébe se tudtam a lejáratot. Különben is, nálunk bort szoktak tárolni pincében, mit akar ez itt a pincével, amikor a gázóraállást akarja leolvasni?!? Végül azért megtaláltuk, hogy melyik ajtón át lehet lemenni a pincébe, és persze ott volt a gázóra is és a villanyóra is. Este meg jót nevettünk az egészen, amikor vacsoránál elmeséltem a háziasszonynak! 

 

Ugye nem felejtetted el?
A 22. nap tanulsága: Néha még azt sem árt tudni, hogy hol a pince a házban!

 

23. rész:

Bonn, 23. nap (2007. november 20. kedd)

A 23. nap tanulsága: Az ember felnőttként is ugyanúgy tud izgulni egy vizsga előtt, mint a kisdiákok!

 

Na, megvolt a vizsga. Izgult az egész csoport, mint a kisdiákok dolgozatírás előtt!

 

Persze túléltük. Három részeredményt már tudunk (az enyémnél nyelvtan: 70%, hallás: 80%, olvasás-szövegértés: 100%), kettőét (fogalmazás, beszélgetés) még nem. A legjobbaknak 90%-ra sikerült a nyelvtanjuk, az enyém a középmezőnyben van.

Kicsit nehezebb volt a válaszadás, mint a gyakorlások során, mert most nem kettő, hanem 3-4 lehetőség közül kellett kiválasztani azt az egy jót. A 70% azért bosszant egy kicsit, mert egy feladatnál kettő között vacilláltam, végül totóztam, és nem találtam el, pedig ráadásul azt az igét és a vonzatát illett volna tudnom, mert előtte nap tanultuk. (Ezen 10%-om bukott el.)

A vizsga persze csak egy része volt a napnak! Egy kicsit tanultunk is. Érdekes volt például a papagájozás. Négyes csoportokra osztottak bennünket, azon belül két párba. A párok egyik tagja kérdezett, a szemben ülő másik tag pedig papagájként szó szerint vissza kellett, hogy mondja, amit a társától hallott. A másik pár egyik tagja válaszolt, a társának ugyancsak szó szerint (mintegy visszhangként) vissza kellett mondania a szöveget, minden esetleg hibájával együtt csak megismételni. Később csere: a papagáj beszélt, a társa papagájozott. Nagyon jókat nevettünk! Különösen a Youngmin-Sipos páros alakított nagyot, mert Youngmin elkezdett a maga ISI KUKIN INDE CSIKEN KICSEN stílusában beszélni (mert hát szegény nem tud még másképp), én meg szó szerint visszamondtam minden hangját, öööö-jét. A végén már a másik csoport is hangosan nevetett, mert ők már végeztek, és ráértek bennünket figyelni. Az „ich” helyetti „isi” visszhangként is megszólaltatva különösen nagy élmény volt mindenkinek! Talán Youngminnak is segít jobban odafigyelni a kiejtésre a továbbiakban. Az is nagy siker volt, amikor én rosszul mondtam valamit, és Youngmin kijavítva mondta vissza. Meg is állapítottuk, hogy ilyen intelligens papagáj kellene nekünk is otthon! (Néhány politikusnak se ártana egy ilyen a háttérben…)

No persze nem mindig öröm az élet. Szegény Youngmin és Nona azon dühöngött, hogy berendelték őket ma reggelre a bevándorlási hivatalba (majdnem el is késtek ez miatt a vizsgáról), és úgy bántak velük, mint a kutyákkal. Készítettem róluk néhány fényképet, amint indulatosan magyaráznak egymásnak, és azután jót nevettünk az egészen! (Igazán nem a németeket akarom védeni, de – gondolom – mindenütt keményen bánnak a külföldiekkel.)

 

Egyébként meg elképesztő nagy a különbség a 60-70 évvel ezelőtti, háborús bűnökkel terhelt Németország, és a mai Deutschland között. Igazi befogadó társadalom lettek. Sokat is tettek (tesznek) érte! Nem tudom, mi magyarok mikor leszünk az. (De mi teszünk-e érte manapság eleget?!?)

 

Pocsék idő volt megint, bár egyszer majdnem (de csak majdnem) kisütött a nap, a felhők győztek ma is. Így azután nem mentem el sehová, inkább egész délután rendezgettem a fényképeket, mert ma este a Goethe Intézetben fényképbemutató lesz, mindenki viheti a saját maga által készített bonni fényképeket. Én se akarok lemaradni! Nem is maradtam le! (Sőt!)

 

Ugye nem felejtetted el?

A 23. nap tanulsága: Az ember felnőttként is ugyanúgy tud izgulni egy vizsga előtt, mint a kisdiákok!

 

24. rész:
Bonn, 24. nap (2007. november 21. szerda)

A 24. nap tanulsága: Gyalog sokkal közelebb vagy a világhoz!

 

Úgy látszik, itt Bonnban több a mozgássérült, mint nálunk. Legalábbis itt minden nap találkozol ilyen emberekkel. A buszon is! Igen, mert fel- és le tudnak szállni, még a kerekesszékkel is: a sofőr megnyom egy gombot, a busz szép lassan leereszkedik a járdaszintig, és simán kigurulnak a kocsival, vagy kitogyognak a járókával. Ja, és senki sem idegeskedik, náluk természetes állapot, hogy egyeseknek több idő szükségeltetik ugyanahhoz a dologhoz. Vagy például a fiatal anyukák a babakocsival: minden busz közepén, mindjárt a felszállóhellyel szemben van egy akkora üres „Platz”, hogy egyszerre két jókora babakocsi simán befér egymás mellé. Egyedül be- majd kitolja a babakocsit, nem kell esdeklő tekintettel segítségért könyörögnie. (Nagyon érdekes látvány volt ma a buszon egymás mellett egy hófehér bőrű és egy koromfekete bőrű kisbabát látni. Kíváncsi lennék, 30 év múlva mi lesz velük, mennyire alakul másképp a sorsuk?)

A szóbeli vizsgából még maradt egy rész, de előtte azért tanultunk is, játszottunk is.

Különösen a légycsapós játék aratott nagy sikert! A tanárnő a terem közepén elkerített egy 1x1 négyzetméteres helyet, és a padlóra kb. 30 különböző színes kártyát helyezett, mindegyikre egy-egy an, auf, on, in, darau, innerhalb… volt írva, mindegyik lapon egy kis tapadókorong fejjel felfelé. A két csapat egymással szemben állt, mindkét oldalról egy-egy csapattag mindig a kezébe kapta a tapadókoronggal ellátott légycsapót, a tanárnő pedig mondott egy-egy hiányos mondatot. Aki hamarabb rájött a hiányzó szóra, az a légycsapójával rácsapott a földön fekvő megfelelő papírra, és szerzett egy pontot a csapatának. (A tanárnő persze – gondolom, tudatosan – a két legjobbat külön csapatba osztotta, hogy az esélyek nagyjából egyenlőek legyenek.) Hát volt nagy rá- és mellécsapdosás! Mert ugye nem mindig a jóra csaptunk rá. Nekem ez nem ment valami jól, szinte mindenki jobb volt nálam ebben a játékban. Mert ugye biztos tudás kellett (volna) hozzá a hétköznapi életben használt kifejezésekkel kapcsolatban. (De azért én is szereztem néhány pontot a csapatnak.)

 

Ma a szóbeli vizsga második részére került sor. A tanárnő két részre osztotta a csapatot, és külön-külön adott feladatot. A búcsúestet kellett megszerveznünk, egymással társalogva, vitatkozva a francia, a délkoreai és a líbiai fiúval négyesben, persze németül. (Hol legyen, mikor legyen, kiket hívjunk meg, mi lesz a program, stb.? ) Ő nem szólt bele, csak láttuk, hogy különböző szempontok alapján értékeli a társalgásunkat.)

A vizsga után – megkönnyebbülve – elmentem be Bonn belvárosába sétálni egyet. Az áruházakban, a piactéren és környékén megkezdődött a karácsonyi kirakodóvásár. Az árusok éppen a szépen feldíszített bódéikba pakoltak be. Azonban a csillogó-villogó kirakatokat, a karácsonyi készülődést látva olyan mérhetetlen honvágy vett erőt rajtam, hogy ott kellett hagynom az egészet, és inkább felszálltam a metróra, mentem visszafelé néhány megállót, és kimentem a Rajna partjára sétálni egyet hazafelé irányban. Gondoltam, majd a hídnál visszamegyek, és azután újra metró, és irány a szálláshelyre haza! De azután még a nap is megérezte, hogy ott vagyok, és most kell kisütnie, így inkább végigsétáltam a parton egészen addig a városrészig, ahol lakom (8-10 km). Gyönyörűen ki van építve a Rajna mentén a gyalogos és a kerékpárút végig, minden szép tiszta, mintha itt az emberek nem is tudnának vagy nem is akarnának szemetelni.

Megtaláltam azokat a kis tavakat is, amiket a térképen már korábban kinéztem magamnak, és amelyeken most vadkacsák úszkáltak szelíden. Csináltam megint sok-sok fényképet. Olyan dolgokat is láttam, amiket csak innen, közelről lehet, mert „fentről e kő se látható”. Ide még vissza kell jönni. (De nem egyedül!)

 

Ugye nem felejtetted el?

A 24. nap tanulsága: Gyalog sokkal közelebb vagy a világhoz!

 

25. rész:
Bonn, 25. nap (2007. november 22. csütörtök)

A 25. nap tanulsága: Búcsúzni szép is, nehéz is.

 

Eljött a vége. Hihetetlenül gyorsan!

Az iskolában ismétlés, eredményhirdetés, búcsúzás.

A tanárnő megint kellemes meglepetést szerzett nekünk: több táskányi csomaggal érkezett, és az asztalokra kipakolta a négy hét termését. Az összes játékot, szókártyát, tárgyat, az egész állatkertjét (most még az igazi macskáját is elhozta magával, mert óra után rögtön utazott hétvégére az édesanyjához), nekünk meg ki kellett találnunk (no persze németül), hogy melyikkel mit is csináltunk az elmúlt hetekben.

Vettem neki ajándékba az állatkertjébe egy kis plüss mókust, aminek nagyon megörült (még a szemei is könnybe lábadtak), mert mintha tudtam volna előre: a mókus a kedvenc állata, és a mókusnak éppen ez a változata. (Te is megnézheted az interneten a wikipédiában, hogy hányféle Eichhörnchen van, mekkora volt az esélye ennek!). Volt persze hozzá egy kis körítés is németül, aminek külön örült, mert a tanult nyelvtani dolgokhoz kapcsolódott.

Hoztunk egy kis innivalót, egy kis rágcsálni valót, zenét is hallgattunk, elénekeltük újra közösen az itt tanult dalokat, meg hozott a tanárnő egy újat is. Ez a dal a búcsúzásról szólt, és persze nem értettem mindent a szövegéből, de a hangulata így is megérintett, és még most is a fülemben cseng: „Was ich noch zu sagen hätte…”

Szerintem mi is hiányozni fogunk neki. Mint ő nekünk. És mi egymásnak.  Pontosan éreztük, hogy soha többé nem fogunk találkozni egymással.

(Kiegészítés 2016. áprilisban: Azóta megtaláltam ezt a gyönyörű dalt az interneten. Kattints ide! Hallgasd meg! Érdemes!
Az egyik legszebb német dal, amit valaha is hallottam.)

Reinhard Mey: Gute Nacht, Freunde
https://www.youtube.com/watch?v=6YnQc-AdNCI

"Gute Nacht, Freunde, es wird Zeit für mich zu geh‘n.
Was ich noch zu sagen hätte, dauert eine Zigarette und ein letztes Glas im Steh‘n.
Für den Tag, für die Nacht unter eurem Dach.
Habt Dank für den Platz an eurem Tisch, für jedes Glas, das ich trank,
Für den Teller, den ihr mit zu den euren stellt, als sei selbstverständlicher nichts auf der Welt.

Gute Nacht, Freunde, es wird Zeit für mich zu geh‘n.
Was ich noch zu sagen hätte, dauert eine Zigarette und ein letztes Glas im Steh‘n.

Habt Dank für die Zeit, die ich mit euch verplaudert hab‘
Und für Eure Geduld, wenn‘s mehr als eine Meinung gab.
Dafür, daß ihr nie fragt, wann ich komm‘ oder geh‘,
Für die stets offene Tür, in der ich jetzt steh‘.

Gute Nacht, Freunde, es wird Zeit für mich zu geh‘n.
Was ich noch zu sagen hätte, dauert eine Zigarette und ein letztes Glas im Steh‘n.

Für die Freiheit, die als steter Gast bei euch wohnt.
Habt Dank, daß ihr nie fragt, was es bringt, ob es lohnt.
Vielleicht liegt es daran, daß man von draußen meint,
Daß in euren Fenstern das Licht wärmer scheint.

Gute Nacht, Freunde, es wird Zeit für mich zu geh‘n.
Was ich noch zu sagen hätte, dauert eine Zigarette und ein letztes Glas im Steh‘n."

Most is elszorult a torkom, könnybe lábadt a szemem, amikor ismét megjallgattam.

 

Kicsit megkeserítette a szánk ízét, hogy nemcsak Waleed nem tudott jönni az utolsó nap (ő jelezte tegnap, hogy a gyerekét kell kórházba szállítania), hanem a két lány, Nona és Mona is otthon maradt (ráadásul ők nem is jelezték ezt előre). Így azután a nekik is szánt, sok-sok itteni fényképet tartalmazó CD átadására Hassant kértem meg, ő marad (hiszen itt él a családjával), és talán találkozik velük a jövő héten is. (Minden osztálytárs és a tanárnő is kapott tőlem egy ilyen CD-t emlékbe, mert órákon is sokszor fényképeztem, hiszen annyi érdekes dolog történt.)

Az eredményhirdetésre is sor került. Ahogy sejteni lehetett előre, a csoport tagjainak pontszáma nagyon széles skálán mozgott, a maximális 75-ből a 40-74 intervallumban. Jane lett a legjobb (most is) 74 ponttal, de nagy meglepetésre nem César, hanem Youngmin érte el a második legtöbb pontot, 70-et. (Youngmin is nagyon örült ennek, meg is dolgozott érte! Csak egy aprócska adalék: ahogy délután vége lett az utolsó nap utolsó órájának, ő rögtön ment a könyvtárba németet tanulni. Ugyanis jövő héten kezdődik neki az új nyelvi kurzus. Elvégre jövőre már jön a felesége is ide a két gyerekkel, a családból valakinek jól kell tudnia addigra németül. Szurkolok neki nagyon, hogy sikerüljön!)

César engem is csak két ponttal előzött meg, a 66 pontos, 88%-os összteljesítményem messze meghaladja a várakozásaimat, és csak két ponttal maradt el a „sehr gut”-tól, én „gut (+)”-t kaptam. (De persze azért haza merek menni! :-)) Az olvasás 100% végülis nem lepett meg annyira, hiszen az máskor is elég jól ment, de a fogalmazás 100% annál inkább! (Igaz,  sokat, de - rutinosan - inkább egyszerű dolgokat írtam, amiknek a helyesírásában biztos voltam. Szegény César meg nagyon fiatal még, így szép nehéz dolgokat fogalmazott meg - tele is lett a papírja pirossal!) A beszélgetésem is elég jól sikerült. Kétféle vizsga is volt belőle: egyéni beszéd, illetve csoporttal való közös társalgás. (Ez utóbbi mennyivel nehezebb!), a hallás utáni szövegértés és a nyelvtan is gut.

 

Írásban értékelte a tanárnő a négyheti munkánkat is. Amikor megláttam, hogy „Lesen: 1”, akkor egy rövid – de örökké tartónak tűnő – pillanatig azt éreztem (persze magyarul), hogy tanárnő ez nem lehet, ez biztosan tévedés, én olvasásból ennél azért sokkal jobb vagyok, mert, hogy ha a hallás utáni megértésem minősítésénél bukok meg, az hagyján (bár azért azt is túl szigorúnak éreztem volna). Azután meg eszembe jutott, hogy a németeknél az 1-es a legjobb osztályzat, és amikor rápillantottam Césár papírjára, akkor teljesen meg is nyugodtam: neki több 1-ese is volt. Nekem meg: „Lesen 1: Grammatik: 2, Sperchen: 2-3, Hören: 3”. Ennyi vagyok - jelenleg - a B1 szintből. Egészen korrektnek éreztem a tanárnő értékítéletét! Még egyénre szabott jó tanácsokat is kaptunk írásban, hogy mit tegyünk a további fejlődésünk érdekében!

A tanárnő hozott mindenkinek egy üres papírt (ami persze nem egy közönséges papír volt, mert hal alakra kiszabta előtte), és mindenkinek a halára a többiek írtak egy-egy üzenetet, egy személyes, neki szóló gondolatot. El is hoztam magammal haza a János-Fischt. No ebben azért egy kicsit megelőztük a tanárnőt (vagy inkább azt mondom, hogy kitaláltuk a gondolatát), mert mi már előtte nap megírtuk neki a mi kis személyes üzeneteinket egy szép virágos, összehajtható képeslapra!)

Az utolsó feladatunk a végén a következő volt: a tanárnő elkezdett egy történetet („Egy hónappal ezelőtt néhány külföldi összejött Bonnban egy helyen németet tanulni.”), nekünk meg sorban egymás után folytatni kellett a történetet ott, ahol a szomszédod abba hagyta. Szép kis tanmese kerekedett belőle! Némi kreativitás is kellett hozzá, no meg persze nagyon figyelni arra, amit a másik mond, hogy tudd folytatni németül.

 

Elbúcsúztunk egymástól, e-mail címeket cseréltünk. (Bár én majdnem mindenkiét ismertem már, mert menet közben is küldtem több osztálytársamnak fényképet az egyes programokról e-mailen.)

César és én, mi ketten vagyunk a csoportban a kivételek. Holnap mi hazamegyünk. A hazánkba haza. A többiek idegenként élnek tovább, küszködnek a „der-das-die”-vel a létükért, a családjukkal vagy – mint Youngmin – hónapokon, sőt éveken át a szeretteiktől is messze távol.

 

A vacsoránál egy virággal és egy csokival megköszöntem Theresia asszonynak a nagyon barátságos vendéglátást, a finom vacsorákat és reggeliket, a jó kis beszélgetéseket. Ő is rendes volt hozzánk: pezsgővel koccintottunk az elmúlt négy hétre, és egy kis útikönyvet is kaptunk tőle ajándékba, amely visszacsábít minket a Rajna partjára.

Vacsora közben az is kiderült, hogy Césarnak sikerült a hivatalos Zertifikat B1 vizsgája, amire a németországi munkavállalási tervei miatt szüksége is lehet. (Lehet, hogy nekem is sikerült volna? Hiszen az osztályvizsgán – ami teljesen hasonló vizsgarészekből és vizsgafeladatokból állt, mint a Zertifikat B1 – César csak 68:66-ra „győzött le” engem!)

 

Este „Stammtisch”, azaz közös kocsmázás. Most én is elmentem. A társaság szinte ugyanaz volt, mint az első héten, csak azok nem jöttek el, akik tovább maradnak Bonnban. Meg Daniel, a kolumbiai fiú, aki már rég otthon van. Bár nem nagyon örülhet ennek. A legutolsó este ugyanis kiderült számomra is, hogy vízumproblémái miatt kellett korábban hazamennie. (Ettől persze még elköszönhetett volna a háziasszonyunktól, meg tőlünk is!)

Érdekes volt megtapasztalni, hogy mennyivel könnyebben szót értettünk egymással, mint három héttel ezelőtt az első Stammtisch alkalmával azon a bizonyos péntek estén, amikor először voltunk együtt a többi osztály „tanulóival”. (Persze a német nyelven történő beszédre gondoltam, mert ugye az olaszok olaszul most is pontosan ugyanolyan jól értették meg egymást, mint három hete.)

 

Ugye nem felejtetted el?

A 25. nap tanulsága: Búcsúzni szép is, nehéz is.

 

26. rész:

Bonn, 26. nap (2007. november 23. péntek)

A 26. nap tanulsága: Mindenütt jó, de a legjobb otthon!
(Vagy ahogy Zorán énekli: „Hogy értsd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell!”)

 

A hazautazás napja. Az utolsó kényelmes reggeli, búcsú lakótársamtól, Césartól is.

Reggel összepakolás. (Hogy hogyan tudott otthon egy hónap ezelőtt az én feleségem ennyi mindent bepakolni a két bőröndbe?!? A végén már ráültem a 100 kilómmal a kisebbikre, hogy be lehessen húzni a cipzárját…)

Természetesen Bonnban egész délelőtt esett az eső, de a két bőröndöm miatt hiába is vettem volna elő az esernyőmet útközben, a vasútállomásom meg már minek? (Hogy miért is nincs az embernek több keze?!?)

• 11 órakor helyi járat a Langenbergsweg 36-tól a Bonn - Bad Godesberg vasútállomásra.
• Vonattal Kölnbe a főpályaudvarra.
• „Becsekkoltam” (Hogy miért nincs erre valami normális magyar szó?!?) a Lufthansánál a Frankfurtba menő ICE-re, illetve az onnan induló repülőgépre. Sajnos – mint ahogy jelezték is a megérkezésemkor – a nagy bőröndömet nem lehetett feladni Kölnben egyből Budapestig, mint idefelé, így Frankfurtig magam mellé kellett láncolni azt is. Magam megnyugtatására megmérettem azért már Kölnben is a nagy bőröndömet: 19,9 kg. (Jó érzékkel kicentiztem – illetve kidekáztam – rendesen, hiszen 20 kg lehet maximálisan.) Felhívták a figyelmemet arra, hogy Frankfurtban a repülőtéren majd kétszer is át kell menni kontrollvizsgálaton. Azt nem igazán értem, hogy miért, de hát, ha ez az ára, hogy hazaérjek, akkor akár háromszor is!
• Frankfurt. Majdnem másfél órám volt a gép indulásáig. Átvonszoltam a csomagokat a vasútállomásról a reptérre (20 perc gyalogtúra málhás szekérként, már csak a nyakamból hiányzott egy viharlámpa). Feladtam a nagy bőröndömet, ami itt kereken 20 kg-ot nyomott. (Úgy látszik a német műszerek se tökéletesen pontosak, hiszen a kölni mérés óta eltelt ugyan két óra, de nem adtam a bőröndnek ebédet, mitől lett volna kövérebb?!?) Az első kontrollnál nem kis meglepetésemre az autós kistáskámat az átvilágító masina után félretették, és szépen elvezettek egy diszkrét helyre, ahol mindent ki kellett pakolnom belőle az utolsó darabig. Na jó, volt benne „néhány” dolog (fénygépező gép négy ceruzaelemmel, illetve akkumulárorral, két mobiltelefon, tollak, óra, fémpénz forintban, fémpénz, útlevél, stb), de semmi titkosat vagy tilosat nem tartalmazott. Valami különleges műszerrel még le is tapogatták a telefonjaimat és a fényképezőmet. Persze jó magaviseletemre tekintettel nemsokára elengedtek, de az előzmények után az már kifejezetten bosszantott, hogy a második ellenőrzővizsgálatnál is fennakadtam vele a rostán, és újra ki kellett rámolnom. Meg vissza. Mondtam is nekik, hogy 5 perccel ezelőtt az első kontrollon már mindent ki kellett pakolnom, de ez nem hatotta meg őket különösebben. Mielőtt bementem a B56-os kapuhoz, ahonnan a budapesti járatra lehetett beszállni, a fényárban úszó kinti boltok mellett gyanúsan sötétnek tűnt az a sarok, ezért megkérdeztem az őrtől, hogy lehet-e ott bent innivalót kapni (Nem is ebédeltem még, és nem is ittam semmit reggel óta, azt reméltem, lesz erre időm a frankfurti reptéren.) Azt mondta, igen. Tulajdonképpen igaza lett, de ott belül csak egy pultos üdítős fickó volt, semmi vásárlási lehetőség. Így azután a kajának lőttek. Gondoltam, legalább iszom egy ásványvizet. Előkotorásztam az előtte kétszer ki- és visszapakolt kistáskámból egy 2 euróst, és kértem egy fél literes ásványvizet. 3 eurót kértek érte! 750 Ft-ot! Előtte Bonnban másfél liter ásványvizet vettem 20 centért! Ezt a pénzrablást – különösen két kirámoltatás után – már nem támogattam, visszavettem a 2 eurósomat, és majd iszom a repülőn, úgyis mindjárt indul. Hát nem indult mindjárt! A repülőgépben az ablak mellett ülve látom ám, hogy a csomagokat pakolják vissza a repülőből a szállító kocsira. Elkezdtem odafigyelni. Egyszer csak az én bőröndömet látom, az is megy vissza! Na, ebből megint nem lesz egyszerre Budapestre érkezés, várhatok rá megint egy napot, mint tavaly nyáron! Azután mégis visszarakták a gépre őket. (Az enyémet is.) Ezzel a bőrönd oda-vissza-odasétáltatással azonban késtünk az indulással negyed órát. Amikor végre elindultunk, kihozták ennivalónak a világ legkisebb zsömléjét. Esküszöm, hogy Bonnban egy hónapon keresztül nem láttam ilyen kicsit! (Meg korábban az egész 51,5 évemben se.) Meg egy falat csoki, egy korty ital, ez volt az „ebédem”. Ráadásul az idő is borús volt. Amikor felemelkedtünk a fehér tejből a felhők fölé, már lement a nap, és a csúnya, hamuszürke fodros felhők mögött, a látóhatár alja még színes volt, de az se sokáig, mert besötétedett. Úgy látszik, nem jár oda is és vissza is tiszta repülőidő. Azonban Magyarország fölé érve kitisztult a légtér, és csodaszép látvány volt kivilágítva Budapest, a Duna-part, a Lánchíd felülről is.
• Leszállás. Család. Toyota. Irány haza!
• Útközben fagyi (természetesen három gombóc csokis gesztenye) Soltvadkerten, mert ilyen finom Németországban nincs.
• Este Baja. Együtt a család. Az otthon melege.

Ugye nem felejtetted el?
A 26. nap tanulsága: Mindenütt jó, de a legjobb otthon!
(Vagy ahogy Zorán énekli: „Hogy értsd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell!”)
 

A bonni 4 hét tanulsága? Hogy vén fejjel belevágnék-e újra? Most végigolvastam még egyszer az egész bonni naplómat. Benne van a válasz mindkét kérdésre.

És neked? Érdemes volt elolvasnod? Van tanulsága számodra?
Akkor osszd meg a barátaiddal is!

Szívesen elolvasnád a Fuss, hogy érezd: élsz! című könyvemet?   IGEN

Mosolygós szép napot kívánok!